Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

II. TERMÉSZETES NYERSANYAGOK ÉS FELDOLGOZOTT FORMÁIK A HAGYOMÁNYOS TERMÉKCSERÉBEN

25. kép. Magyarország nemesfém-, színesfém- és kősóbányászata a 11-15. században (Frisnyák Sándor nyomán) Recens néprajzi adatok szerint a máramarosi ruszinok Szatmáng és a Bodrogközig eljártak sót árulni,"'

4 ám már a korábbi századokban is részt vett a kereskedésben a tágabb környék közvetítő rétege is. Pl. a 16-17. századi Losonc vámnaplói arról tanúskodnak, hogy szatmári és tiszaháti emberek (Tiszabecs, Méhtelek, Csaholc, Nagypalád, Magasliget stb. - 1622) fuvarozták a sót Nógrád és Hont irányába, akik alkalmanként igás jószágaikat is eladták Losoncon.

165 Szabolcs, Szatmár és Bereg egyes településeiről (pl. Anarcs, Kisvárda, Panyola, Beregdaróc stb.) fuvarosok jártak Máramarosba, ahol megvették vagy cserébe kapták (pl. gyümölcsért) a sót, s tovább fuvarozták a Nyírség, vagy a Hegyalja felé, ahol gabonára vagy más élelmiszerre cserélték, vagy vásárokon értékesítették. A dombrádiak tutajon szállították a sót a tiszai kikötőkbe, köztük Tokajba.

IWl Adataink azt jelzik, hogy az Északi-középhegység zónájában a sókereskedelem Sóvár és - elsősorban - Máramaros irányából zajlott, főleg Tokaj közvetítésével. Ám tisztázatlanok még a sóforgalom déli határai: adataink arra figyelmeztetnek, hogy a mai Szolnok megyét Erdély felől is elérték a sóárusok, s nem kizárt, hogy ez a Jászság felől érinthette a hegyvidék alföldi határát is.

167 A 19. század második felében a só szállítását fokozatosan a vasút veszi át, 1895-től pedig központi rendeletek kizárták a sót a vásári forgalomba hozható cikkek közül.

m Mindez azonban csak betetőzése volt annak a folyamatnak, ami a sókereskedelem hagyományos formáit fokozatosan háttérbe szorította. 164. Gunda Béla 1984. 94-95.; Nagy Géza 1983. 141. 165. PálmányBéla 1985. 168-172. 166. Gunda Béla 1984. 95.; Páll István 1986. 159.; Páll István 1987. 50. 167. SZMNA 7. sz. gyűjtőpont. 168. Demény (Diczig) Alajos 1933. 107.