Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)
II. TERMÉSZETES NYERSANYAGOK ÉS FELDOLGOZOTT FORMÁIK A HAGYOMÁNYOS TERMÉKCSERÉBEN
Kő és kőfaragványok Az elmúlt évtized során örvendetesen megszaporodtak a kőtechnikával foglalkozó néprajzi tanulmányok, amelyek révén a kőmunka a hegyvidékeken a hagyományos népi technológia elfogadott részesévé vált. Még a köztudottan anyagközpontú népi építészeti kutatásban is jelentős változások történtek a kő felhasználásának, ill. a kőépítkezés jelentőségének megítélésében. 169 Ezen a helyen természetesen csak a kőzetekkel való kereskedésről írok, amely nem független azonban a kőtechnika és a kő felhasználásának általános kérdéseitől sem. Kiindulásként jeleznem kell, hogy az Északi-középhegység tagjai, s észak felé haladva, a Felföld hegyláncai a Kárpátok karéjával, ill. az Árvai-Magurával, Magas-Tátrával és a Lőcsei-hegységgel bezárólag, rendkívül változatos földtani és felszíni fejlődés tükrözői. Ennek eredménye az, hogy a századelőn a kőbányákat és kőfejtőket számba vevő Schafarzik Ferenc a vizsgált területünkön több száz lelőhelyet említ, amelyek természetesen sokfélék, különböző bányászati lehetőségeket nyújtók, s eltérő módon hasznosítható kőzetet adtak. 170 Természetesen az egyes kőzetek más-más kihívást jelentettek az ember számára, s más-más szerepet kaptak annak műveltségében. Szemléletesen követhető ez a Bükk hegység kőzetei példáján, ahol a miskolci Avas kovája apaleolitikum emberének szerszámanyaga, az agyagpala (Felsőtárkány, Nagyvisnyó, Kisgyőr), valamint a mésztufa (Mónosbél) és a vulkáni tufák (Eger és Miskolc között a Bükkalján) a középkor óta használt építőkövek, a világosszürke mészkő a mészégetés alapanyaga, a Sajó-völgy barnaszene pedig a 19-20. századi iparfejlődés egyik alapja volt. 171 Természetesen mind más-más szerepet kapott az itt élő ember műveltségében, s másként jelenik meg annak külső kapcsolataiban is. A lényegében felszíni kovapadok hasznosítását követően szinte a kultúra fokmérője, ahogy az ember mind tökéletesedő eszközeivel egyre mélyebben hatol a föld belsejébe. Ugyanakkor, amíg az Avas kovakövét a helyszínen megforduló népcsoportok hasznosították, s legfeljebb kis távolságra terjesztették, addig az építőkő és a különböző módon megfaragott vulkáni tufa 100-150 km-re is eljutott, az égetett mész pedig akár 150-200 km-es utat is megtett a felhasználóhoz. Mindezek a termelés és az értékesítés eltérő szervezeti rendjeit feltételezik. 172 Ha figyelmünket a paraszti kereskedelem felé fordítjuk, akkor meg kell állapítanunk, hogy a hegyvidéki kőbányák termelésében a középkortól részt vettek jobbágyok, ill. parasztok, akik vagy a mezőgazdálkodás szüneteiben, főleg ősztől tavaszig, vagy - elsősorban zsellérek - az év nagy részében, leszámítva a mezőgazdálkodás nyári-őszi betakarítási dömpingjét, fejtették és faragták a követ. Ahol bányászható és faragható kőzet volt, ott a kőtechnika részese volt a parasztember tudásának. A földrajzi feltételek és a társadalmi-vagyoni helyzet megszabta a mezőgazdálkodás és a kiegészítő tevékenységek - köztük a kőmunka - arányát, éves rendjét. A kőanyag forgalmában két, jól elkülönülő réteg figyelhető meg. Az egyik a kibányászott, esetleg megfaragott anyag „elrendeződése" a kistájakon belül, ami lényegében az eltérő kőzetadottságok és lokális igények sajátos kiegyenlítődését jelentette. Ebben nagy számban tevékenykedtek parasztemberek, akik gyakran részt kaptak a kőbányákból a végzett munka fejében, amit maguk értékesíthettek. A kereskedelem másik rétegét a nagyobb távolságra, gyakran az Alföld irányába való kőszállítás jelentette, 169. Az utóbbihoz: Bakó Ferenc 1985. 225-251.; Juhász Antal 1982. 145-166.; Sztrinkó István 1982. 159-171.; Az utóbbiak a Duna-Tisza köze réti mészkövének bányászatáról és felhasználásáról tanúskodnak. A kőtechnika általános kérdéseihez bő irodalommal: Viga Gyula 1985.; Viga Gyula 1987a. 79-89.; Hála József 1987. 170. Schafarzik Ferenc 1904. 171. Bak János 1932. 6-7. 172. Hála József 1985a. 451-478.
