Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)
II. TERMÉSZETES NYERSANYAGOK ÉS FELDOLGOZOTT FORMÁIK A HAGYOMÁNYOS TERMÉKCSERÉBEN
természetes következménye az életmód eltérő struktúrájának, s a gazdálkodás egésze stratégiájának. 103 A vizsgált témakör másik fő kérdése a különféle fatárgyak, szerszámok és használati eszközök terjedése, ill. a velük való kereskedelem hatása a tárgyi műveltségre, az eszközkultúra. A felsorakoztatott adatok is igazolják, hogy a hagyományos termékcsere különböző csatornáin a fatárgyak rendkívül sokfélesége, s hatalmas tömege áramlott évszázadokon át a történeti Magyarország felső területeiről, valamint az Északi-középhegység falvaiból az Alföld irányába. Nagyon csábítónak tűnik az a lehetőség, hogy a természetben talált faanyag minőségébe történő emberi beavatkozás foka, mértéke alapján rendezzük a csere útján terjedő tárgyakat, mert nem vitatható, hogy pl. a botozók és a villakészítők tevékenysége között a specializálódás fokában, a szakértelemben is számottevő különbség van. 104 De adataink az eszköztörténet és a kézművesség fejlődésének csak olyan szakaszáról informálnak, amikor a „specializálódás" nem az egyes munkafolyamatokra való szakosodást jelenti, hanem - az értékesítés lehetőségeinek megfelelően - a munkamegosztásban elfoglalt mindenkori helyet. A famunkákban való jártasság széles körben jelen van, az erdővidéken része a mindenkori műveltségnek, s a mindenkori kihívások alakítják annak megnyilvánulásait. A készítmények sokfélesége- ellenére kitapinthatók bizonyos táji egységesülési tendenciák, amelyek a domináns készítménytípusokat körvonalazzák. Kellő biztonsággal azonban csak a 19. század végi állapotot tudjuk így vázolni. Ahol a fenyőfélék az uralkodó fafajták (Liptó, Árva, Gömör, Máramaros), ott főleg a kádárság körébe tartozó tárgyakat készítettek (faedények, kádak, dézsák, bödönök stb.), valamint ezek voltak a zsindelyfaragás központjai is. A fa mezőgazdasági eszközök fő készítőhelyei AbaújTorna, Sáros, Gömör, Nógrád, Borsod és Hont megyék területére estek jobbára, vagyis a mezőgazdálkodó tájakkal érintkező vidékekre. Az asztalos háziipar (bútorzat, szövőszék, szuszék) központjai Abaúj-Torna, Sáros, Szepes és Zemplén, a fa esztergálásé pedig (tál, tányér, tölcsér, rokka, csap, bot) Sáros, Abaúj-Torna, Szepes és Borsod voltak. A zsindelykészítés fő színhelye - a fentebb említettek mellett - Szepes, Sáros, Turóc, Zólyom és Trencsén megyékben volt. 105 Ha mindezt a „befogadók" oldalára fordítjuk, akkor rneg kell állapítanunk, hogy az alföldi nép használati tárgyainak és munkaeszközeinek számottevő részét a hegyvidéki népesség készítette. Ez csak úgy lehetséges, ha a mezőgazdálkodás egyes tevékenységi formáinál igen korai, s nagy területű integrálódási folyamatokat tételezünk fel (pl. szénamunka), de feltétlenül kell hozzá, hogy a parasztság műveltsége nyitott legyen az új tárgytípusok befogadására. Vagyis úgy vélem, hogy néprajzi kutatásunk szegényíti a tradicionális műveltség változásának, alakulásának folyamatait, s a műveltség valódi képét, ha-a befogadó „ízlésére", konzervativizmusára hivatkozva-nem hangsúlyozza kellően a mindenkori innovációs folyamatok jelenlétét. A mezőgazdasági munkaeszközök vonatkozásában ez meglehetősen összetett, s számos tanulsága ellenére ma még sok tekintetben ismeretlen kérdéskör, amely az eszköztörténet kronológiai rendjétől az interetnikus érintkezések számos területét felöleli. Ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy vidék, ill. népcsoport eszközkészlete elsősorban az alkalmazkodás folyamatairól tanúskodik, s ökológiai folyamatok nyomjelzője, nem pedig etnikus jegyek hordozója, 106 akkor - a vándormunkások időszakos migrációja mellett - nem lehet túlhangsúlyozni a Felföld és a Magyar-alföld kereskedelmi kapcsolatainak ezt a vonatkozását, ill. ennek jelentőségét sem. Mivel a sík vidéki gazdálkodás 103. Vö. Petercsák Tivadar 1986. 235. 104. Borozókhoz: Paládi-Kovács Attila 1988. 131-135.; Villakészítőkhöz: Balassa Iván 1949. 105. Gaul Károly 1902. 7-16. passim 106. Gunda Béla 1984. 120.; Selmeczi-Kovács Attila 1984. 139.; Zólyomi József 1983. 167-169.
