Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)
II. TERMÉSZETES NYERSANYAGOK ÉS FELDOLGOZOTT FORMÁIK A HAGYOMÁNYOS TERMÉKCSERÉBEN
máskor fuvarozik, s csak a legszélsőségesebb esetben szakad el teljesen a mezőgazdálkodástól. 2 Mindez a domb- és hegyvidéki népesség műveltségének differenciáltságát eredményezi, amelyben a földművelés és az állattartás éppen úgy megjelenik, mint a favágás, fafaragás vagy bányamunka, s amelyhez az olyan speciális foglalkozások, mint a szén- és mészégetés, az érc- és szénbányászat, a fém- és üvegművesség, a kőfaragás és a fuvarozás éppen úgy hozzátartoznak, mint a szántás-vetés vagy a szőlőmunka. Ahol olyan nagy a táji differenciáltság, mint a Felföldön, ott az emberi élet feltételei is lépésről lépésre mások. 3 Természetesen a népcsoportok és a települések specializálódása olykor jól megragadható, ám a tradicionális kultúrának „alternatívái 1 ' is léteznek, s a gazdálkodás belső arányait a mindenkori feltételek is alakították. Megítélésem szerint az is kétségtelen azonban, hogy-leszámítva a szélsőséges táji adottságokat-az életmód legfőbb rendezőelve a mezőgazdálkodás, s az itt élő népesség zöme kultúrájában és mentalitásában paraszt. Ám ennek a szónak némiképp más tartalma van a domb- és hegyvidéki zónában, mint az Alföldön, s hogy ez a műveltség a rendkívül differenciált táji adottságok és tevékenységi formák ellenére is aránylag homogénnek tűnik, 4 annak magyarázata éppen a tevékenységi formák és életmód-stratégiák egymás mellett élésében és mobilitásában rejlik. (E kérdésekről másutt még részletesen szólok.) Jelen fejezet azt a - valójában jól ismert - tényt taglalja, hogy a Felföld és a Magyaralföld között nagy volumenű csere zajlott a természeti javakkal, valamint azokkal a termékekkel, amelyeket a természeti javak különböző fokú és színvonalú feldolgozásával, megmunkálásával állított elő a Felföld népessége. Itt azonban a különböző természeti anyagok és kézműipari-háziipari termékek olyan gazdag skálája áll elő, amelyet lehetetlen teljességében bemutatni. Az anyagfajták és produktumok azon részét igyekeztem tehát kiemelni, amelyek rámutatnak a nagytájak közötti csere főbb irányaira és jellemzőire, valamint kifejezik az alkalmazkodás, a specializálódás főbb formáit is. Már elöljáróban hangsúlyoznom kell, hogy ez nem zárt rendszerként működött. A földműves olykor követ faragott a nagy mezőgazdasági munkák szünetében, s azt vitte az Alföldre, az erdővidék népe hol épület- és tűzifával, hol aprólékosan megmunkált faeszközzel kereskedett, hol mindkettővel. Az alkalmazkodás semmiképp nem értelmezhető a táji adottságok műveltségbeli lenyomataként; az emberi kultúra soha nem egyszerűen a környezeti korrelációk összegződése. 5 A tradicionális kultúra egyik sajátossága talán éppen az, hogy a közel azonos feltételek csak hasonló, de végtelen sok egyéni jegyet viselő „műveltség" létrejöttében játszanak szerepet. Az azonban aligha vitatható, amit az alábbi adatok és összefüggések is igazolnak: a magyar népi műveltség az eltérő adottságú tájak állandó összeműködése, egymásra hatása révén fejlődött - igaz ez természetesen a környező népekkel való együttműködés relációjában is -, s az egyes tájak kultúrája csak ilyen „háttér" előtt értelmezhető. A különféle természeti javak más-más kihívást jelentenek az egyes kultúrák számára, s ugyanazon anyag is mást a különböző műveltségeknek. Az egyes anyagok másképp, alkalmanként szélsőségesen eltérő funkcióban jelennek meg az egyes népcsoportok műveltségében, ily módon az egyes természeti javak kiélésének saját történetük van, amelyben hasznosításuk formái a műveltség széles spektrumában nyilvánulnak meg: egyesek a köznapi élet állandó kísérői lesznek, mások a gazdagodás, a felhalmozás lehetőségeit hordozzák. Szerepüket, funkciójukat, értéküket mindig az adott műveltség képe határozza meg, lényegük csak a mindenkori műveltség struktúrájában érthető. 2. IIa Bálint 1976. 396. skk.; Frisnyák Sándor 1985. 34. 3. Paládi-Kovács Attila 1982. 175.; Bulla Béla-Mendöl Tibor 1947. 404. 4. Kósa László 1987. 4. 5. Kroeber, A. L. 1931. 248. skk.
