Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)
I. A FÖLDRAJZI, GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI FELTÉTELEK MINT AZ ÁRUCSERE MEGHATÁROZÓI
nagy mennyiségű kézműves árut - de nyersanyagokat is - szállítottak a különböző piacokra, vásárokra, vagy távoli tájakon házaltak azokkal. 68 A Felföld iparának ösztönzője a változatos tájak sokféle növényi, állati és ásványi nyersanyaga volt, valamint az évszázadok alatt felhalmozódott népi tapasztalat, a táji adottságok változatos kiélése. Hozzájárult mindehhez a mezőgazdálkodó térszínek területéhez viszonyítva nagy népsűrűség is. A kisebb-nagyobb városokban a korai céhes kézműipar integrálódott, a falusi népesség kezén pedig sokféle népi mesterség virágzott, amelyek termékeit gyalogszerrel vagy szekérrel házaló, vándor kereskedők vitték el távoli tájakra, vagy a városimezővárosi piacokon, vásárokon cseréltek azok gazdát. A kézműves tevékenység - vizsgálatunk szempontjából - két alapvető problémát vet fel: az egyik a tevékenység jellege, műveltségre és életmódra gyakorolt hatása, a másik pedig a specializálódás különböző formáinak kora, történeti kérdései. A kézművesség történetével foglalkozó kutatások tanulságait a néprajzi vizsgálatok is hangsúlyozzák: régiónkban csak a 19. században erősödik meg egyértelműen az iparűzés és a mezőgazdálkodás szétválása, s nő meg azon kézművesek száma, akik véglegesen felhagynak a földműveléssel. 1848 előtt a falusi és a mezővárosi iparűzők nagy része olyan zsellér vagy telkes jobbágy volt, akik a mesterségük mellett a földműveléssel is foglalkoztak. A mezőgazdasági tevékenység az év egy részében az iparosok tömegeit is elvonta a kézműves munkától. Hiába tiltja az 1723. évi törvény az iparosok mezőgazdálkodását, többségük a 18-19. században is csak úgy tudott megélni, ha mezőgazdálkodott, ugyanakkor a földművelő jobbágyok és zsellérek pedig csak úgy, ha - háziiparosként vagy kontárként - mesterségbe fogtak. Nagyobb részük olyan neiyen működött, ahol céhek nem alakultak, s ahol sokszor az egész lakosság, vagy annak jelentékeny rétege foglalkozott a mezőgazdaság mellett valamilyen - főleg tömegfogyasztási cikkeket előállító iparral. 69 Ez a sajátos „kettős foglalkozás 1 ' régiónkban néprajzi adatok tömegével igazolható, s velük bizonyítható, hogy a sajátos tevékenységi struktúra a gazdasági évet két fő ciklusra tagolta az itt élő népesség számára. Bár néprajzi irodalmunk általában a kiegészítőfoglalkozások körébe utalja a mezőgazdálkodáson kívül eső tevékenységi formák zömét, valójában a Dunántúl jó részén, az Északi-középhegység és a történeti Magyarország északi-északkeleti területén, ill. településeinek többségén csupán a parasztság kisebb része alakított/alakíthatott ki a földhöz kapcsolódó, a mezőgazdasági tevékenység domináns jellegét fenntartó parasztüzemet. Mivel régiónkban ezek a „kiegészítő tevékenységek" a népesség jelentős tömegeinél huzamos időn át, rendszeresen ismétlődő, azonos technikát, tevékenységsort tartalmazó, számottevő, olykor az egyes családi üzemek számára meghatározó jövedelmet termelő elfoglaltságot jelentettek, lényegében önálló üzemágat képviseltek a parasztüzemeken belül. 70 E sajátos „kettős foglalkozás" a helyi feltételekhez, a külső kihívásokhoz, olykor önálló életstratégiákhoz, sőt „divatokhoz" igazodott, s - ha figyelembe vesszük a társadalmi differenciálódást is - vizsgált területünkön valójában megsokszorozta a termelőtevékenység formáit, velük a csere lehetőségeit, s a mikrovizsgálatokkal megragadható életmód-formációk végtelen sorát produkálta. Különösen gazdagon adatolható már ez a 19. századból, amikor a kisföldű, vagy föld nélküli népesség a domb- és hegyvidékeken ősztől tavaszig a bányákban vagy az iparban vállalt munkát, tavasztól őszig pedig a mezőgazdaságba ment, legalábbis 6-8 hétre, az aratás idejére a Magyar-alföldre vándorolt. A gömöri fuvarosok, a liptói kőművesek, a Felföld legkülönbözőbb vándorárusai és iparosai - leszámítva a legmostohább adottságú vidékek népét - mind a mezőgazdálkodással foglalkoztak tavasztól őszig, s csak ősztől tavaszig végeztek kézműves munkát 68. Vö. Kós Károly 1972. 11.; Bulla Béla-Mendöl Tibor 1947. 421. 69. Eperj'ssy Géza 1966. 495^199. 70. Szabó László 1982. 281-284.
