Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

VI. AZ ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI VÁNDORMUNKA TÖRTÉNETI NÉPRAJZÁHOZ

középhegység, a Dunántúli-középhegység és Sopron környéke kőbányáit, de eljutottak Lengyelországba, Törökországba, Romániába, Szerbiába, Macedóniába, s megfordultak Franciaországban is.

180 Nógrád megye déli részének településeiről jelentős munkaerőt vonzottak a Naszály, ill. a Börzsöny kőfejtői, de eljártak a Szandahegy bányáiba is.

181 A Bükkaljáról is elmentek bányászok a kisalföldi Ság-hegyre, Tokaj-Hegyalja bányáiba és Munkács környékére is. Jelentős munkaerőt vonzottak Tokaj-Hegyalja kőbányái is, főleg a Hernád-völgy és a Zempléni-hegység településeiről, de - az emlékezet szerint - Erdőbényére a Dunántúlról is települtek riccerek. S ezen a ponton egy nagyon lényeges mozzanathoz érkezünk, amely már átvezet bennünket a bányászatban és az iparban végzett időszakos munka, s a munkásvándorlás kérdéseihez, amelyekről - röviden - ugyancsak említést kell tennünk. Mert való igaz, hogy a bányászat és az ipar a múlt század folyamán alapvetően átrendezi az Északi-középhegység hagyományos tevékenységi formáinak rendjét, de e vonatkozásban korábbi tradíciókból (is) táplálkozik. A bányába és iparba áramló tömegek ugyanis nem képzett szakmunkások, hanem - legalábbis tevékenységük jelentős részében, s mentalitásukban, kultúrájukban - parasztok, s elsősorban kiszolgálói az ipari termelésnek. Különösen jól kitapintható ez pl. a gömöri, középkori hagyományokkal rendelkező bányászat és vasipar vonatkozásában. Az 1828-as összeírás adatai szerint: „A bányák és vashámorok nemcsak a helyi, illetve a bányavárosokhoz tartozó bányászfalvak lakosságának nyújtottak megélhetést, de a környező falvak népe is bő munkaalkalmat talált itt. A bányák környékén szinte minden faluban vallották, hogy a bányák és hámorok számára fát vágnak, szenet égetnek, ércet, fát, szenet fuvaroznak, vagy a bányákban dolgoznak. Csak néhány megyében jelölték meg pontosan munkavégzésük helyét: így Gömörben, ahol négy-négy faluból Jolsvára és Rozsnyóra, háromból Csetnekre, egy-egy faluból Szomolnokra és Dobsinára jártak dolgozni, 62 falu ércet fuvarozott, 7 faluból az ércet Pestre, 2 faluból Pestre és Pozsonyba, 4 faluból pedig Dobsináról Tiszolcra szállították. Selmecbányára bányászfalvainak lakóin kívül még 5 Hont megyei faluból jártak dolgozni, feltehetőleg bányamunkára."

182 Hasonlókat figyelhetünk meg az üveghuták 18-19. századi történetében is. A nógrádi, hevesi, bükki, zempléni huták mesterei német, cseh, morva, lengyel vidékekről érkeznek, ám munkájukat a helyi - olykor ugyancsak idegen ajkú - népesség favágó, fuvarozó, s egyéb kiegészítő tevékenysége segíti.

183 Bár a kiegyezést követően, az I. világháborúig komolyan megnövekedett a bányásztelepülések lélekszáma (Nógrád megyében Homokterenye, Karancsalja, Kazár, Mátraszele lakossága megkétszereződött, a borsodi Rudabánya népessége 243%-kai nőtt,

184 hasonló tendencia figyelhető meg a Sajó-völgy bányaüzemeiben is), mégis, innen erednek a kétlakiság, a bejáró bányászok és ipari munkásságnak a társadalmat feszítő, máig ható problémái. Hasonló tömegeket szívott fel a kialakuló kis- és nagyipar, a század utolsó harmadában a vasút is. Különösen rohamosan nőtt 1869-1910 között Ózd, Diósgyőr, Salgótarján népessége, s jelentős lakosságot vonzott magához a hatvani és a szerencsi cukorgyár tevékenysége is.

185 Az iparba vándorlás felerősítette a városba költözés korábbi tendenciáit, s a társadalmi munkamegosztás egyéb megnyilvánulásai kihatottak a településfejlődés tényezőire is. Régiónkban - az említett ipari központok mellett - főleg Miskolc és 180. Hála József'1976. 110. 181. Palóc Múzeum Adattára 449. 9. 182. Bácskai Vera-Nagy Lajos 1984. 287. 183. Veres László 1986. 129-131. 184. Rácz István 1965. II. 442.; Rácz István 1980. 54-55. 185. Rácz István 1965. II. 441.