Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

VI. AZ ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI VÁNDORMUNKA TÖRTÉNETI NÉPRAJZÁHOZ

Kassa lélekszáma nőtt meg jelentősen.

186 Ezek a telepítések az iparvidékeken sajátos, olykor etnikailag is erősen kevert népességet hoztak létre: pl. Ózdon az I. világháború előtt a vállalati bányászok 17%-a számított „nemzetiséginek" (főleg szlovákok), a bányatelepeken ezek aránya 40% körül volt. Mindez erőteljesen átalakította a korábbi etnikai és vallási egységet, s számos módon visszahatott a tradicionális kultúra történéseire is.

187 Bár ezeknek a tömegeknek igen jelentős része nem szakadt el véglegesen a mezőgazdaságtól, mégis átrendeződtek a munkásvándorlások korábbi arányai is. Jól érzékeltetik ezt Galgóczy Károly szavai: „. . . palócz napszámosok, munkások jártak Nagykőrösre Salgótarján vidékéről; seregestől jöttek le kora tavasszal és csak késő ősszel tértek vissza; . . . mióta Salgó Tarjánon és vidékén a kőszénbányászat és vasgyártás kifejlett, azóta ezek elmaradtak."

188 Vagyis, hasonlóan a mezőgazdasághoz, a bányászat és az ipar is jelentős tömegek munkaerejét szívta fel a múlt század második felétől, akik nem rendelkeznek szakképesítéssel, ám birtokosai különféle „jártasságoknak", amelyeket az üzemek - elsősorban a termelés előkészítésében és kiszolgálásában - jól tudnak hasznosítani. Mindez - a pénzgazdálkodással, a gazdasági-társadalmi munkamegosztás differenciálódásával, a polgárosodás tendenciáival - jelentős tömegeket köt meg helyben, s választja le őket a korábbi, mezőgazdasági munkásvándorlás nagy vonulatáról. Néhány gondolat a vándoriparról Témánk szempontjából megkülönböztetett figyelmet érdemelnek azok a vándoriparosok, akiknek a tevékenysége a „vándor" fogalmát néprajzi irodalmunkban klasszikusan megtestesíti. Ezek életmódja, migrációja, vándorútja azonban jól kimunkált szakirodalmunkban, éppen ezért részleteivel nem foglalkozom a témakörnek, egészében azonban mégsem mellőzhető ez a témakör: részben azért, mert feltétlenül űrt hagy témánk kibontásában, másrészt azért, mert a vándoriparosok életmódja, tevékenységi formája ugyanazon feltételekből táplálkozik, ugyanazon elemekből épül fel, mint az általam kifejtett vándorlási formák, vándor alakok.

189 A legismertebb vándoriparosok az üvegesek (ablakosok) és a drótosok voltak.^A tevékenységükhöz állandó jelzőként csatlakozó tót kifejezés lényegében pontosan utal származásukra is. A vándoripar e két tipikus ága a történeti Magyarország északi megyéiben alakult ki a 18. században, különösen a szlovákság által lakott területeken. A kevés és gyenge minőségű szántóföld nem nyújtott biztos megélhetést, s az ezt szolgáló erdei munka, fafaragás és állattenyésztés mellett a vándoripar-valamint a vándorkereskedelem-volt a megélhetés alapja a népesség jelentős részének. A gazdasági-társadalmi szükséglet hívta tehát életre a vándoripart is, s ezek a tevékenységi formák addig léteztek, amíg a megváltozott gazdasági-társadalmi feltételek feleslegessé nem tették őket.

190 A gazdasági lehetőségek polarizálták a vándoriparosokat, ill. azok tevékenységét is. Egy részük egész évben úton volt sajátos „szolgáltatásával", más részük munkáját az év egy részében a mezőgazdálkodás kötötte le, s csak ősztől tavaszig járták a távoli tájakat. 186. Rácz István 1980. 50-57. passim. 187. Vö. Sárközi Zoltán 1980. 92-95. passim. 188. Idézi: Paládi-Kovács Attila 1979. 388. 189. Banner Benedek 1948. 110-116. ; Somogyi Manó 1905. ; Szalontai Barnabás 1970. ; Gunda Béla 1954. 76-87.; Petercsák Tivadar 1973. 527-548.; Petercsák Tivadar 1981. 436-451.; Ferko, Vladimir 1985. ; Petik Rezső 1975. 165-186. stb. * 190. Petercsák Tivadar 1973. 527.; Petercsák Tivadar 1981. 449.; Petercsák Tivadar 1984a. 237.