Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

I. A FÖLDRAJZI, GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI FELTÉTELEK MINT AZ ÁRUCSERE MEGHATÁROZÓI

ség területének népessége - a változatos táji adottságoknak megfelelően - az alkalmazkodás gazdag formakincsével rendelkezett. A mezőgazdálkodás mellett a táji környezet kiélésének változatos formáit gyakorolta, s többségének életmódjában együtt és egyszerre voltak jelen a paraszti munka és az „egyéb" tevékenységek - a mindenkori feltételek, kihívások arányában. A hegyvidéki népesség életmódja - az alkalmazkodás törvényszerűségeinek megfelelően - sajátosan rugalmas, nagy a variabilitása; sokszínű, koronként is változó arányú és szerkezetű elemből építkezik az életmód egésze. Mindez természetesen eltérően jelenik meg a különböző kistájak, s különböző módon az egyes társadalmi rétegek életmódjában, s tükrözi a táj és az ember történetileg változó kapcsolatát is. A fentiekben röviden vázoltak csupán a tradicionális árucsere, ill. feltételei alapsíkját képezik, amelyen a társadalmi felépítmény történeti formájában koronként épül fel a termelés és a kapcsolatok térszerkezete. A természeti feltételek mellett a Felföld hagyományos műveltségét a Kárpát-medence centrális területétől való távolsága, a magyar-szlovák kölcsönhatás jellege és érvényesülése, s a marginális helyzet különböző fokozatai differenciálták.

35 Az állandóan működő természeti faktorok ellenére ez igen bonyolult és változó struktúra, amelyet a néprajzi vizsgálatok nagyban szegényítenek, ha egy-két - jellemzőnek vélt - vonását ragadják meg. Megítélésem szerint ennek legfőbb törvényszerűsége a domb- és hegyvidéki népesség mindenkori alkalmazkodóképessége, kapcsolatainak sokféle iránya és változó jellege, s a kapcsolatok kettős térszerkezete: egyrészt a kistájon belüli formák, másrészt a középhegységi zóna kapcsolódása a Felföld északi része és a Magyar-alföld táji-termelési hagyományaihoz. Vagyis az állandó együttható az a sajátos szimbiózis, ami az Északi-középhegység különféle kistájait egymással összekapcsolja, s ezek szerkezetét a szomszédos nagytájak évezredes kapcsolatainak struktúrájában működteti. A fentiek persze nem jelentik azt, hogy a néprajzi vizsgálatok egy-egy táj műveltségéből az időbeli változások hangsúlyozásával ne tudnák tanulságos összefüggéseit feltárni a táji kapcsolatoknak. Elegendő itt a Bükk hegység példáját említeni, ahol a táj földrajzi tagolódását jól megrajzolhatóan követte az életmód változása, s a kistáji jegyek mentén számos vonatkozásban kirajzolódott a tradicionális kultúra zonális szerkezete.

2

'

1 Hasonló tagolódás figyelhető meg a Zempléni-hegység területén, ahol térbelileg is jól elkülönültek egymástól a bánya- és a manufaktúraipar, az erdő-, szántó- és legelőgazdálkodás, a szőlőművelés körzetei.

27 (Természetesen a hagyományos kultúra tagolódását az északi hegyvidék más tájain is képes megragadni a néprajzi vizsgálat.) Az említett esetekben a hegységen belüli zónák között a táji munkamegosztásnak, a javak cseréjének jellegzetes példái figyelhetők meg, ahol azonban a belső csere csak részleteiben különül el a hegység egésze és a szomszédos tájak közötti árucsere-kapcsolatoktól. Túl az életmód, tevékenységi formák táji feltételein, a földrajzi környezet közvetlenül is befolyásolja az árucsere formáit és lehetőségeit. A térszíni formák (folyó- és patakvölgyek, hegygerincek, medencék), a településszerkezet, a vízhálózat, s az ezek feltételeihez igazodó úthálózat a hagyományos árucsere lényegi meghatározója.

28 Ugyanakkor az úthálózat sajátos lenyomata is a történetileg változó gazdasági rendnek, benne a tájak és embercsoportok kapcsolatrendszerének. Bár az egyes településeket a szomszédaival, s távolabbi tájakkal összekötő úthálózat az adott emberi lakóhely népességének életmódtörténetét tükrözi, s egyedi vizsgála25. Paládi-Kovács Attila 1982. 177-178. 26. Bak János 1932. 12-13.; Viga Gyula 1983. 113-121.; Viga Gyula 1986. 9-12. 27. Frisnyák Sándor 1985. 47. 28. Bácskai Vera-Nagy Lajos 1984. 76.; Dankó Imre 1974. 176.