Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

I. A FÖLDRAJZI, GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI FELTÉTELEK MINT AZ ÁRUCSERE MEGHATÁROZÓI

övezetének települései (lásd részletesen a fakereskedelemről szóló fejezetet). Sajátos helyet foglaltak el az Északi-középhegység és a Felföld érintkező sávjának tradicionális műveltségében azok a huta- és hámor-települések, amelyek a manufakturális ipar, ill. az azokat kiszolgáló tevékenységek révén, elsősorban a 18. századtól kezdve a táj kiélésének újabb formáit honosították meg. Zömében idegen-szlovák, morva, lengyel, német - népességük nem csupán sajátos interetnikus kapcsolatok hordozója, hanem tevékenységével jellegzetes szerepet tölt be a táji munkamegosztás rendjében is.

23 Az erdőknek a hagyományos tevékenységi formákra gyakorolt hatásától a fentebb jelzett iparágak vezetnek át bennünket a következő területre, ami a középhegységi zóna népességének életmódját jelentősen befolyásolta: ez a bányászat és az ipar. A Felföld ásványkincsei az Árpád-kortól kezdve szerepet kaptak a gazdasági életben. A nemesfémek, vas, só, s egyéb ásványi kincsek kitermelése és feldolgozása az esetek jelentős részében idegen ajkú bányászokkal és szakemberekkel indult (lásd alább), de tevékenységük segítésében, kiszolgálásában szerepet kaptak a közeli és távolabbi falvak magyar fuvarosai, kétkezi munkásai is. A 19. században a nógrádi és a borsodi szénmedencék termelésének beindulásával, a nógrádi s a borsodi iparvidékek kialakulásával a paraszti népesség számottevő része szakadt el - többségében részlegesen - a paraszti munkától. Emellett, miként a famunka, fafaragás, úgy számos területen a bányászkodás, kőfejtés, kőfaragás is a népesség sajátos készségeként jelenik meg, tovább bővítve az alkalmazkodás, s vele a külső kapcsolatok formáit. Tágabb összefüggéseiben szemlélve, valójában a 19. század az, amely a Felföld és a Magyar-alföld közötti nagytáji kapcsolatok igazi kiteljesedését eredményezi. Ennek egyik elindítója, hogy nem csupán a medenceválasztó belső hegység területén lendül fel a bányászat ebben a korban, hanem a Kárpát-medence hegykeretén is. A Selmeci- és a Gömör-Szepesi Érces-hegység területén a régi nemesfémbányászatot felülmúlja a vasérc és a faszén termelése, s fellendül az erdőgazdálkodás is. Ezek termékei -r különösen a vasban gazdag Gömör-Szepesi Érchegység területén - jelentős nehézipart teremtenek. (Zólyom, Liptó, Gömör és Szepes népének 1910-ben már kb. 30%-a élt iparból és bányászatból - az ország egészének kb. 18%-a.) Ennek következtében a hegykeret és a medencesor - már korábban is elütő - gazdasági élete tovább differenciálódik, ami nagyban megnövelte a két tájcsoport egymás közötti forgalmát, cseréjét, s még szorosabbra fűzte egymásrautaltságukat. Ez utóbbihoz hozzájárult a tájcsoportok eltérő népsűrűsége, a hegykeret relatív túlnépesedése is. A szúk völgyekre és kis medencékre szorítkozó termőterület túlnépesedése segítette a bányászat és az ipar fejlődését. Ezek a gazdasági ágak pedig feleslegeiket nagy biztonsággal tudták elhelyezni a belső medencék, különösen a Magyar-alföld területén, sőt arányaik miatt igazából ki sem tudták elégíteni a felvevő piac igényeit. Ezzel szemben az Alföldnek még a hegyvidékkel folytatott cseréje után is oly bőséges terményfeleslege maradt, ami részben kivitelével egyensúlyozta az iparcikkek hiányait. Vagyis az Alföld nem csupán a peremvidékek éléskamrája volt, hanem a külkereskedelem legfőbb képviselője is.

24 (Ugyanakkor a Felföld ipara és bányászata nem tudta levezetni a túlnépesedés nagy nyomását, s az időszakos vándorlások mellett, a század elején Árvától, Gömörtől, Liptótól keletre, Ungig a kivándorlás rendkívül intenzív volt - meghaladta a természetes szaporodást.) A „specializálódás" különféle lehetőségeiről és törvényszerűségeiről később még részletesen szólok, s jobbára annak törvényszerűségeit tükrözik a javak cseréjének formái is. Ha azonban röviden összegezni kívánjuk a természeti és az emberi tényezők egymásra hatását, és azoknak a tevékenységi formákra, elsősorban a tradicionális árucserére gyakorolt hatását, akkor főként azt kell megállapítani, hogy az Északi-középhegy23. Veres László 1978. ; Viga Gyula 1984. 241-248.; Viga Gyula 1987. 206-218. 24. Mendöl Tibor 1940. 66-67. ; Bulla Béla-Mendöl Tibor 1947. 99-100.