Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

I. A FÖLDRAJZI, GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI FELTÉTELEK MINT AZ ÁRUCSERE MEGHATÁROZÓI

Pest, Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben naponta százezrek „ingáznak" a lakóhelyük és a munkahelyük között.) A mezőgazdasági termelés mellett az életmód meghatározó részét alkotja a vizsgált régióban az erdő. Néprajzi irodalmunk, amely - hagyományai szerint teljesen érthetően - a paraszti munkát és életmódot a mezőgazdálkodással azonosként kezeli, valójában mindig másodlagosnak, a paraszti tevékenységen kívülállónak, egyszerűen „kiegészítő tevékenységnek" minősítette az erdei munkát, s ebből következően az erdővel kapcsolatos tevékenységi formákat a gyűjtögető, ill. zsákmányoló gazdálkodás körébe utalta. A történeti és közgazdasági közelítés azonban nyitottabb paraszti modellt alkotott, s figyelmeztetett arra, hogy a jobbágy és paraszt fogalmak mégsem fedik e.gészen egymást. Különösen lényeges - elsősorban Sárkány Mihály kutatásai révén -, hogy a termelési mód, a társadalom szerkezete és az életmód közötti kapcsolatrendszer új megvilágítást kapott, mindez lényegesen tágította az utóbbi kereteit. Magam így elfogadom Sárkány definícióját: „a parasztok mezőgazdasági termelők, akik mezőgazdasági termelésük mellett végezhetnek egyéb munkát is (pl. halászat, kézműipar), és termelőtevékenységüket olyan társadalmakban folytatják, amelyekben lehetőségük van a saját újratermelésükhöz szükséges munkaerőnek és munkaeszközöknek birtoklására, de általános munkafeltételeiknek tulajdonosa vagy az állam, vagy egyes jogi személyek, akik tulajdonosi helyzetük alapján az általuk termelt javak egy részét elsajátítják." A fenti, valójában más irányba vezető gondolatokból csupán az életmód differenciáltságára vonatkozó megállapítást kívánom hangsúlyozni: kétségtelen tehát, hogy ezek a tevékenységek az erdővidéken a tradicionális kultúra aránylag homogén vonulatát alkotják.

21 Ha azonban az Északi-középhegység, vagy az egész Felföld hagyományos népi műveltségét történeti mélységében s regionális kiterjedésében vizsgáljuk, akkor lényegesen többről van szó. Az erdővidék népessége számára az erdő a tevékenységi formák, s az életmódstratégiák megsokszorozásának lehetőségét jelenti. Olyanfajta jártasságokat, amely itt a hagyományos műveltség - akár a paraszti műveltség - elválaszthatatlan része, s amely révén az erdővidék kistájai bekapcsolódhatnak a táji munkamegosztás szövetébe, amely összeköti őket a mezőgazdálkodó területekkel. S ha vannak is önálló csoportok, rétegek, amelyek az erdőmunkára rendezkedtek be (lásd alább), az erdővidéken az erdőlés és a famunka a paraszti tevékenységnek is részese. Kétségtelen persze, hogy a néprajzi vizsgálatok elsősorban a gyűjtögető gazdálkodás, a méhészet, a vadfogás, az erdei iparok körében keresték vizsgálatuk tárgyát, s érthető, hogy mindez sajátosan „extenzív" tevékenységi típusokat körvonalazott. Ám ha arra gondolunk, hogy akár a földterületeknek az erdőtől irtással való elhódítása, akár a - 18-19. századtól kezdődően - meginduló tudatos állami erdőgazdálkodás a hagyományos tevékenységek sajátosan zárt kereteit, formáit jelöli ki, s vele az alkalmazkodás jellegzetes típusát, - nos, be kell látnunk, hogy nem másodlagos, kiegészítő tevékenységi formákról van szó a tradicionális szerkezetű jobbágy-paraszti üzemekben sem. Ezek a munkák a népesség számottevő részét foglalkoztatták legalább az év egy részében, s részben az erdőmunkáknak, részben a különféle erdei iparokra, ill. famunkákra való szakosodásnak sajátos lenyomatát találjuk a hegyvidék paraszti életmód-stratégiájában, tevékenységi formáiban, eszközkészletében is.

22 Természetesen az erdőmunkák is sokféle szakosodásra adnak lehetőséget, és a táji adottságoknak megfelelően a népesség kisebb-nagyobb részét foglalkoztatják az év rövidebb-hosszabb szakaszában. Az egyes tevékenységi formák más-más jellegű árucserekapcsolatokat jelentenek, s más-más szinten integrálják a hagyományos műveltséget is. Más szerepet kaptak a tradicionális árucserében a fenyővidék, s mást a lomboserdők 21. Paládi-Kovács Attila 1982. 174-175.; Sárkány Mihály 1983. 31. 22. Viga Gyula 1987b. 69-74.