Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)
IV. AZ ÁRUCSERE FORMÁI ÉS RÉSZTVEVŐI
I. Gyalog és egyedül járók: 1. drótos tót; 2. ablakos tót; 3. dézsás oláh; 4. csizmaszáras oláh; 5. nadályos; 6. tályoggyökeres; 7. herélő; 8. lóherélő; 9. miskároló (miskár); 10. kékítős; 11. esernyős, 12. bosnyák; 13. bakkárus; 14. handlé (zsidó); 15. köszörűs. II. Lóval, ill. lovon és szekérrel házalók: 1. dézsás oláh; 2. káposztások; 3. almások; 4. szilvások; 5. diósok; 6. sziksósok; 7. nyírfaseprűsök; 8. faszenesek (szénégetők). III. Szórakoztatók: 1. medvetáncoltató; 2. majomtáncoltató; 3. planétás és csíziós; 4. csimpolyások; 5. kengyelfutó. Elsősorban a vándorkereskedelem funkcionális átalakulása miatt érdemes megemlíteni, hogy Somogyi Manó a 19-20. század fordulóján önálló és bérházalók, városi és vidéki házalók csoportjait különíti el, a városiak között megkülönböztetve az uícaí, vendéglői ésp/aa árusok típusát. 58 Ha Banner Benedek felsorolását összevetjük a történeti néprajzi adatokkal, ugyanakkor figyelmünket most már a Felföldről kiinduló áruforgalomra szűkítjük, akkor a 20. századi, recens adatoknál lényegesen gazdagabb kép tárul elénk. Rövid felsorolásuk is sejteti, hogy az egyes vándorárusok, ill. portékáik nem voltak egyformán jelentősek, s különböző módon jelentek meg a paraszti gazdaságokban, háztartásokban. Egyik-másik szinte nélkülözhetetlen eszközként adaptálódott, más részük pedig nem kapott lényeges funkciót: olykor csak az ismeret, később a „hagyomány" részeként volt jelen a tudásanyagban. Bizonyos azonban, hogy a Felföldről lejáró vándorárus alakja még Trianon után fél évszázaddal is elevenen volt jelen az Északi-középhegység és a Magyaralföld északi sávja népének emlékezetében. Még századunk első évtizedében is jellegzetes alakjai voltak a vándorkereskedelemnek a főleg gömöri bordások. Hogy tevékenységük korábbi évszázadokra nyúlik vissza, azt igazolja Gedde János 1759-ben megjelent méhészeti munkája, melyben-az. angolból fordító Szatthmáry Király György jóvoltából - említés történik a sonkolyos bordásról is. 59 A szlovák bordások tevékenysége sajátos módon kapcsolódott össze a magyarsággal, ill. a mai Magyarország területével. Lipóc, Dobrapatak, Eszterézs, Hrussó, Bugyikfalva, Meleghegy, Sása, Padár, Gesztes, Derencsény, Eszterény, Pápócs és Ispánmező bordásai általában a Tisza mentén, vagy a Duna folyásánál szerezték be a munkájukhoz szükséges nádat, 6,1 hogy abból a szövéshez nélkülözhetetlen bordát előállítva - gyakran más faeszközökkel együtt - sonkolyra cseréljék azt el. A gyenge határú falvakban főleg a szegénység foglalkozott bordakészítéssel, s termékeit vagy közvetlenül, vagy viszonteladók útján értékesítette déli irányban. Termékeiket elsősorban házalva értékesítették, s bejárták azzal a Felföld egészét, az Északi-középhegység zónáját, a Tiszántúlt, s a Duna-Tisza közét, le egészen Szegedig, ugyanakkor rendre megfordultak Eperjes, Bártfa, Homonna, Szentmihály, Terebes, Liptószentmiklós, Alsókubin, Turócszentmárton, Breznó, Besztercebánya, Zólyom, Léva, Gyetva és Nyitra vásárain is. 61 Praslicková, Mária kutatásai szerint a bordaárusok vízkeresztkor indultak útnak, ily módon a bordakészítés és eladás saját éves tevékenységük rendjéhez igazodott, ugyanakkor harmonizált a magyar parasztság tevékenységével is, ahol a szövés téli feladat volt. Egyes bordakészítők a bordákkal együtt nyüstöt is árultak. 62 A bordakészítők, ill. kereskedők többnyire sonkolyosok is voltak, annak a nagy hagyományú, középkori eredetű kereskedelemnek a folytatói, ami a mézzel és viasszal a történeti Magyarországon, ill. hazánkból más európai államok felé is folyt. 63 A 18. szá58. Somogyi Manó 1905. 22. skk. 59. Gedde János 1759. 153-154.; Füvessy Anikó 1971. 30. 60. Praslicková, Mária 1979. 106.; Csalog Zsolt gyűjtése. Damjanich Múzeum Na. 108-60. 3. 61. Praslicková, Mária 1979. 90-107.; Gunda Béla 1984. 94.; Paládi-Kovács Attila 1966. 296. 62. Praslicková, Mária 1979. 85, 88.; Dobrossy István-Fügedi Márta 1982. 404. 63. Praslicková, Mária 1968. 31-81.; Praslicková, Mária 1979.; Füvessy Anikó 1971.; Lásd még: Magda Pál 1819. 371,373.
