Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Páll István: A táji jellegzetességek keveredése Északkelet-Magyarország népi építkezésében a 18-19. században

két katonát oly jól, hogy mégh az kandalló a/áis bújt".

12 Itt már közeledünk ahhoz a formához, amely a nem főúri lakóépületekben szolgáló tüzelőberendezéseket jellemezte. Ugyanitt egy másik tanú az oldalszobában a kemencze mellé húzta magát, hogy kimaradjon a verekedésből. Ez az adat arra világít rá, hogy az épületben többféle tüzelő létezett, csak azt nem tudni, hogy egymás mellett-e, vagy pedig más-más helyiségben. A 18. század végén több más helyről is vannak feljegyzések kandallónak nevezett tüzelőalkalmatosságokról: Újfehértón egy majorházban kitört tűzeset kapcsán azt vizsgálták, hogy „Igaz é, hogy a Kandallórul a Tűz nem támadott, mert a Kandalló Kürtője bé volt dugva, és akkoron húzták ki a Kandalló Kürtő dugóját, mikor már a Ház le égett?" A tanúvallomások a fenti kérdésben megfogalmazottakat egybehangzóan megerősítették, s még azzal egészítették ki, hogy „a Majorosné Kandallójában olyan nagy tűz volt, mint a Kementzéjében".

13 Nem világos, hogy ez esetben a kemence hol állt; feltételezhető, hogy egymás mellett voltak, de erre nincs egyértelmű bizonyíték. (Egyébként az épület déli oldala tapasztatlan nádból volt, s innen terjedhetett el a tűz, ez pedig távol esett az ún. „kandallós Ház"-\ó\.) Kércsen 1799-ben a nagyházban álló kandallóról esett említés, ami mellett éjjel az urak mulattak.

14 Kisvárdán ugyanebben az évben egy lakóháznál szinte „tobzódtak" a tüzelőberendezésekben: számba vettek „egy tapaszból való Kandalló"-X, majd a konyhán egy tüzelői, „alatta való Kenyérsütő Kementzé''-vei s „az első szobában zöld Kályhát fel rakásával".

15 Itt szinte egyenként kellene elemezni a tüzelőket, melyek közül a sorba először a tapaszból való nyílt tüzelő, a kandalló kívánkozik; a megfogalmazás egyszerű, fonott és tapasztott berendezést sejtet. A konyha tüzelőberendezését egy lapos tetejű, zárt kenyérsütő kemence alkotta, melynek tetejét tüzelőnek nevezték, s nyílt tűzhelyként használták; s még itt van az első szoba csempéből készült nyílt, vagy talán inkább zárt tüzelője. A 18. századból még egy kandallóra vonatkozó adatom van, ez azonban átvezet egy másik elnevezési problémához: Litkén írták össze egy ház berendezési tárgyait, melyek között szerepelt „1 Kandalló égetetlen téglából állók fából," s ez valószínűleg sárból tapasszal készült tüzelőalkalmatosságot jelöl, hiszen a fából való lábak erre engednek következtetni. Ugyanitt feljegyeztek egy „Kürtő vagy Sátoros Kementzé"-t

16 is, ami kelet felé mutat kapcsolatokat, s ott szintén az ilyen fajtájú tüzelőket jelenti (ezekről alább szólok!). A 19. századból jóval több adatom van a kandallókra, mint az azt megelőző időkből, s ezek nagy része egyértelműbben köthető a paraszti használathoz, a népi építkezéshez. Ezek között azonban kevés vonatkozik arra, amit a szakirodalom területünk keleti részeinek sajátosságaként említ: arra, hogy az egyedüli szobabeli tüzelőberendezés a kandalló lett volna. Úgy tűnik, hogy a 19. század közepe már e tiszta formának igen intenzív felbomlását jelenti, s hogy erőteljesen benyomul a szatmári és a beregi területekre is az alföldi házterület jellegzetes kemencéje. 1851-ben a Szatmár megyei Milotán egy 12. SzSzMLt. IV.A.9. F. 1. N° 25. 13. SzSzMLt. IV.A.9. 68. d. N° 17. 14. SzSzMLt. IV.A.9. 89. d. N° 97. 15. SzSzMLt. IV.A.9. 89. d. N° 91. 16. SzSzMLt. IV.A.9. 89. d. N° 105/38.