Kónya Péter (szerk.): A Bakony-Balaton-felvidék vulkáni terület ásványai - TQS Monographs 1. (Miskolc - Budapest, 2015)
Kónya P.: A Bakony-Balaton felvidék vulkáni terület bazaltbányászatának története
18 KÓNYA R: például a Badacsony az 1930-as években az ország legtöbbet termelő bazaltbányájává. A Badacsony bazaltját beágyazási kavicsnak használták a volt Déli vasút pályatestén egészen a Károlyvárosig (Jugovics 1951). Újra megnyitották Bazsiban a helyi közbirtokosság és Sümegcsehin a község kőfejtőit. Nagygörbőn Tolnai Kornél, Raposkán a Tapolcai Téglagyár Rt. és Bogdán János, Sümegprágán a község, ill. a Dunántúli Mész, Tégla- és Kőipari Rt. és Zalaszántón a Festetich-család működtettek kőbányákat. Ezen kívül számos új bányában indult meg a bazalt termelése, úgy mint a csékúti Szőlő-hegyen, ahol a helyi közbirtokosság, a Hegyes-tűn a Hegyestői Bazalt Bánya Rt., Kapolcson Varga Ferenc kezében összpontosult a bányászat (Papp 1943). A Halom-hegyen a bazaltot már jóval az iparszerű bányászat (1936) előtt hasznosították a környékbeli és helyi építkezéseken. Ez a bányászat azonban nem hagyott nyomot maga után, hiszen mikor egy-egy család befejezte az építkezést és kitermelte a szükséges kőmennyiséget, azonnal be is temette a bányagödröt, amint azt a tisztesség megkívánta. 1936-ban a Frank és Társa pesti cég indította el az iparszerű bányászatot. Megbízottjuk, a Balatonakaliból származó Horváth 10-12 családot hozott Badacsonytördemic környékéről a szakmunka elvégzéséhez. A bányászatot 1941-42-ben a politikai változások következtében hagyták abba (Mészáros 2000). 1939-ben a Zalahalápi Bazaltkőbánya Rt. fuzionált a Nemesgulácsi Bazaltbánya Rt-vel, és Zalamegyei Bazaltbánya Rt. néven működött az államosításig (Jugovics 1966a). A II. világháború végétől napjainkig A második világháború során a legtöbb kőbánya súlyos károkat szenvedett. Ezek közül csak néhány tudta megkezdeni a termelést a világégést követő néhány héten, vagy hónapon belül. A háborús károk azonban tovább növelték az ország kőszükségletét, így a termelés sosem tapasztalt méreteket öltött. Előbb a hároméves, majd az ötéves tervek hatalmas teljesítményt követeltek az akkorra már államosított (1948) bazaltbányáktól. A hároméves terv sikerei nyomán az ötéves tervben már akkora termelést írtak elő, melyet az addigi bányák teljes üzemképes állapotban sem tudtak kivitelezni. Ezért, hogy a tervben foglaltakat teljesítsék, az 1950-1960-as években újabb kőbányákat nyitottak, illetve a régiekben nagy rekonstrukciókat hajtottak végre (pl. Zalahaláp). A kézi erővel történő bányászatot fokozatosan felváltotta a gépesítés. Ekkor jelentek meg az első kotrók, zúzok, törők, fúrógépek, valamit az első dömperek, markolók (Benedek 1970). A bazaltbányászat helyzetét mutatja, hogy 1948-ban a Dunántúlon működött az ország legnagyobb és legjobban gépesített három bazaltbányája: a ság-hegyi, a badacsonytördemici és -tomaji, valamint a zalahalápi (Jugovics 1965). A badacsonyi bányák termelését igen megnehezítette, hogy a hegy gyomrába egyre mélyebbre hatoló bányafalak felső részét egyre vastagabb salakos bazalt alkotta. 1947-1948-ra a meddőanyag vastagsága már annyira megnövekedett, hogy a termelés folytatását gazdaságilag lehetetlenné tette. Ilyen viszonyok mellett a kifizetődő bányászat már nem volt folytatható. Az 1949-1950-ben elvégzett vizsgálatok alapján a következő megoldást javasolták: a tomaji bányát leállítják és a kőbányászatot teljes egészében áthelyezik a hegy ENy-i részére, a Kőkapu irányába (tördemici bánya). Tulajdonképpen ezzel a tördemici bányát hosszabbították meg É felé. A tomaji bányát 1953-ban végleg bezárták (Jugovics 1957). A badacsonyi bazaltbányászatot az 1950-es évek elején sikerült teljesen átalakítani, az új bányában 312-350-375 m-es szintekben indult meg a termelés. Az üzem-áttelepítés nyomán a tördemici bánya drótkötélpályáját és zúzóművét lebontották, az ezután termelt bazaltot a tomaji drótkötélpályán szállították le a tomaji zúzóba és rakodóba (Jugovics 1965). A későbbi megfigyelések szerint az új bánya kőanyaga gyorsan romlott és a meddő letakarás erősen vastagodott. Különösen a faragásra használható kőanyag csökkent, pedig éppen ez volt a badacsonyi bánya fő erőssége. Az átszervezés másik feladata egy olyan bánya kialakítása volt, mely átveheti a badacsonyi kőbányák szerepét. A geológiai kutatások 1952-ben indultak (Jugovics 1965). A lehetséges bazaltterületek között a Szebike, a Bakony nagy kiterjedésű bazalthegyei és a Kovácsi-hegy merültek fel. A vizsgálatok végül a Balaton-felvidék Ny-i részén található Kovácsi-hegyet tartották a legalkalmasabbnak. Oka: vastag, jó minőségű anyag, kedvező szállítási feltételek. A Kovácsihegy bazalttakarójának megkutatása az 1957-58. években befejeződött (Jugovics 1962). Az 1960-as évek elején megindult a bányászat áttelepítése a Kovácsi-hegy Ny-i, Vindornyaszőlős felé néző oldalára (Jugovics & Gerő 1960). 1964. december 31-én mindennemű bányászati tevékenység megszűnt a Badacsonyon (Jugovics 1965). A Gulács Ny-i és ENy-i részén működő kőbányák 1944-ben érték el az oszlopos bazaltot a IV. sz. bányaudvaron az ún. rókalyukban, 248 m magasságban. 1947-re az omlástömegekjelentősen kifogytak és a vállalat akkori vezetősége nem újabb omlások felderítését indította meg, hanem a bazaltcsúcs kitermelését vette tervbe. Három szintet alakítottak ki: V. 265 men, VI. 287 m-en és VII. 308 m-en. A nagyméretű termelés nyomán a régi csúcshegyi bányától már csak egy 40 m-es bazaltsáv választotta el az új szinteket. A további intenzív bányászat következtében felmerült annak veszélye, hogy ha ez a sáv egyszer leomlik, a bányaüregek egybeolvadnak, és ezáltal megszűnik a hegy szépsége. Az új bányaszinteken végül néhány év múlva természetvédelmi okokból leállították a termelést (Jugovics 1949,1958a). A „rókalyukban” az 1950-es évek elején szüntették meg a bazaltbányászatot, mivel a vertikális oszlopsorok állandó csúszása következtében omlásveszéllyel küzdöttek. Ezt követően már csak három bányában termeltek: az ún. Agyagbányában, a Fenyő- és Lovas-bányákban. Az 50-es évek közepén a Földtani Intézet javaslata alapján már csak az omlásokat
