Kalicz Nándor - Koós Judit: Mezőkövesd-Mosolyás. A neolitikus Szatmár-csoport (AVK I) települése és temetője a kr. e. 6. évezred második feléből - Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 9. (Miskolc, 2014)
A Mezőkövesd-Mocsolyáson felszínre került agyagtárgyak vizsgálata
Mezőkövesd-Mocsolyás 43 fentebbi ismertetésben látható, főleg a leégett házak körzetében, valamint a le nem égett házat kísérő gödrökben és néhány nagyobb gödörkomplexumban találtuk az ásatás csaknem összes agyagkészítményét. Azonban előfordult, hogy kisebb objektumokból egy-egy edényt, vagy különleges tárgyat lehetett rekonstruálni, ezért azokat kiegészítve, rajzban, vagy fotóban is ismertetjük. Úgy érezzük, hogy az egész és kiegészített edények, illetve a töredékekből rekonstruált rajzok már önmagukban is reprezentálják a lelőhely összes edénytípusát és a díszítéseket is. Ezen kívül közöljük az összes lelet darabszámát, ami lehetőséget nyújt a feltárt részeken használt agyagtermékek mintegy 60-70%-os megismerésére. A kerámia, vagyis a fazekasság agyagfelhasználási technikája az égetésig" Az edénykészítésnél egyik legfontosabb feladat a megfelelő agyag megtalálása. Számos helyen, sokszor a települések közelében lehetett a legjobb nyersanyagot megtalálni és felhasználni. Több esetben azonban távolabbi, egykori vízközeli helyeket kellett felkeresni a megfelelő nyersanyagért. A felhasználás jellege és mértéke már meglehetős változatosságot mutat. A régészeti kutatás a kerámia termékeket eléggé önkényesen két részre osztja a készítés, és bizonyos mértékig a méret, vagyis a funkció szerint is. A jól iszapolt, többnyire kis- és közepes méretű (15-20 cm magasságig), vékony falú edényeket (0,5 cm falvastagságig) a „finom” kerámiának nevezett körbe sorolja a kutatás. A kevésbé jól kidolgozott anyagú, vastag falú edényekre (0,6-2,5 cm-ig) a „durva” kerámia elnevezés használatos, amihez még a nagy méret is járul (20,0-55/60 cm, sőt még ezt meghaladó magasságig). Az agyag megmunkálásánál a másik fontos tényező a soványítás anyaga, a homok, apró kavics és szerves növényi anyagok, főleg a pelyva, amelyek együtt és külön-külön is előfordulnak. A pelyvás soványítás a finom kerámián a késői fázisig (pl. Bükk, Esztár, Szakálhát) figyelhető meg. A homok, az apró szemcsék, főleg a hosszabb kidolgozás, érlelés az ún. „finom” kerámiára jellemző. A növényi anyagok, elsősorban a pelyva általánosabb alkalmazása (gyakran apró törmelékben) és a nagyobb kavicsszemek használata az ún. „durva” kerámiánál figyelhető meg. Az apró szemcsék szinte kivétel nélküli jelenléte nem biztos, hogy szándékos emberi tevékenység eredménye. A legtöbb esetben valószínűleg az edénykészítéshez kitermelt agyag természetes állapotában is megtalálhatóak voltak a finom szemcsék. A neolitikus edények két ismertetett csoportba osztása azonban nem lehet kizárólagos, mert az átmenet a kétfélének minősített kerámia minősége és mérete között igen gyakori volt. Ezért is lehet ezt az osztályozást önkényesnek nyilvánítani. 11 11 Azért csak az edénykészítés technikáját vizsgáljuk, mert ugyanaz az eljárás érvényesült minden agyagtárgy, így az antropomorf, zoo- morf és egyéb agyagtárgy készítése során is. A mocsolyási edények jellemző technikai tulajdonságai A leleteket megőrző talaj maró hatása következtében főleg a „finom” kerámiánál tapasztalható, hogy az eredeti felszín nem maradt meg, erodálódott. Ennek okán a kerámia jelenlegi felülete igen sokszor a felszín végleges befejezése előtti állapotot tükrözi. Mind a kétfajta kerámiánál egyik fő jellegzetesség a pelyvás tartalom. Meglepő módon a „finom” kerámiánál elsősorban az edény felületén vékony réteget alkotó híg agyagmasszánál tapasztalható a soványításnak ez a módja, amikor is apróra törték a növény anyagát. Az égetés után a pelyva helye kis lyukacskák formájában maradt meg. A „finom” kategóriájú edények falának belső rétegéből túlnyomó részben hiányzik a pelyva. A „durva”, nagy edényeknél a pelyva sokszor kavicsokkal kevert, amely eljárás általánosnak mondható az edényfal mindkét rétegében. A további jellegzetesség az, hogy a kerámia minden fajtájánál kétfokozatú elkészítés tapasztalható. Először megformázták az edények alalakját, elvégezték a javítását, és elsődlegesen kiégették őket kb. 700-800 °C-on. Több edény aljánál megfigyelhető az utólagos rátapasz- tás rétegződése, ami a nagy edények oldalán a megvastagításban hagyott látható nyomokat (59. tábla 4, 6; 67. tábla 13). Az első kiégetés adta az edény formáját és szilárdságát. Az is igaz, hogy többször éppen e folyamat során, erősen vagy gyengébben torzultak a nagyobb edények. Ezután a „finom” kerámia edényeinél híg agyagmasszával vékonyan bevonták a külső és belső felületet. Többnyire ekkor karcolták az edény felszínére a nagy gyakorlatot igénylő díszítés mintáit. Ezt követően történt a karcolt vonalak szélein kitüremlő agyag elsimítása, ami csak nagyon ritkán maradt el. Majd következett a rövi- debb ideig tartó második égetés, ami rögzítette a véglegesen kialakított felszínt a díszítéssel együtt. Egyelőre nem tudható, hogy a többnyire sötétbarna (?), fekete mintákat mikor festették a felületre. Az azonban biztos, hogy a karcolt motívumokkal együtt jelenlévő festés mintája igazodott a karcolt vonalakhoz. Tehát először karcoltak, majd festettek. A festés azonban nagyobb arányban önállóan jelenik meg. Valószínű, hogy a második égetés előtt történt a „finom” kerámia felületének simára, sőt fényesre csiszolása. Az égetés kétfokúságát az is bizonyíthatja, hogy a második égetés vékony rétege világosbarna vagy téglavörös, akár szürkés színével élesen elválik az elsődleges égetésű edényfaltól. Úgy tűnik, hogy az első égetés redukciós eljárással készült. A második égetésnél sokszor megállapítható az oxidációs égetés jelenléte, ugyanis az edények felszíne nagyobb mértékben világos színű. Feltűnő azonban a foltos égetés, vagy a perem közeli részek sötét színe. Ezt a különbséget feltehetően a kemence belseje okozhatta, mivel a hő nem egyformán érte az edények felületét.
