Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Kiállítások elé
révén Kolozsvárról frissen magukkal vihették ezt a tudást akár a vidéki múzeumok őrei is.6 Herman az archaikus technikák és eszközök eltűnését nagyon jól felismerte, pontosan tudta, hogy a 19. század második felének táj átalakításával, a folyószabályozásokkal és a vízrendezéssel miként váltak reliktummá elzárt területek és hagyományos foglalkozások. Számára azonban a tradíció feltárása és tudományos leírása egyáltalán nem volt ellentétes a polgárosodással és a modernizációval. Hadd idézzek egy néhány sort naplójának abból a fejezetéből, amit az 1900-ban megtartott párizsi világkiállítás magyar néprajzi pavilonjának általa irányított berendezéséről, illetve annak megnyitójáról írt.7 „Én Rejtő Sándor barátommal mentem zárt kocsiban. О díszmagyarban, én szalonöltözetben. A magyarság a kir.(ályi) biztos helyiségében gyülekezett; nagy fényt fejtett ki... A nép inkább csodálkozott, mint csodált. Benn a teremben igen sok gúnyos mosolyt vettem észre, mi nem is csoda, mert ma már csak a kínaiak, a ciamiak, beduinok és hasonlók jelennek meg nemzeti viseletben - a civilizált népek már nem. Tapasztalni lehetett, hogy a művelt külföldiek sem bírták a huszárt a mágnástól és a cigánytól, ki itt „nemzeti díszt” viselt, megkülönböztetni.” Az idézet azt is jelzi, hogy Hermannak markáns, önálló véleménye volt a dolgokról, életét nem csupán a szakmai viták, de a politikai, sőt személyes villongások is végigkísérték, hangsúlyozva különös, olykor különc emberi habitusát. Megkülönböztetett figyelmet érdemel részünkről Herman Ottó miskolci öröksége és emléke, aminek tényei a jelenlevők számára többnyire ismertek. Herman szülei 1847-ben települtek Alsóhámorba, s a felföldi német fiúcska magyarrá válása és a magyarságért vállalt közéleti szerepe az idegen ajkú, de hungarus tudatú értelmiségiek magyar örökösei közé sorolja őt. Közülük ketten, a szepességi cipszer Hunfalvy Pál és Hunfalvy János elődjei voltak az 1808-tól működő miskolci evangélikus gimnázium padjaiban is. A miskolci kortársak és az őket követő generációk nem voltak hálátlanok Herman életművéhez. Talán nem közismert, hogy személye kapcsán az intézményi névadás gondolata már 1922-ben felmerült: a Vallás- és Közoktatási Minisztérium felszólította a középfokú oktatási intézményeket, tegyenek hármas előterjesztést, hogy nemzetünk nagyjai közül kinek a nevét viselje a továbbiakban az iskolájuk, azzal a megszorítással, hogy a legutóbbi 25 évben elhunytak nem választhatók névadóul. A későbbi Hunfalvy János Gimnázium tantestülete 6 1908-ban a kolozsvári régészeti tanfolyamon részt vett Leszih Andor, Móra Ferenc és a néprajzkutató Kiss Lajos is. A mai fiatalabb generációk talán nem tudják, hogy Móra és a miskolci múzeumot vezető Leszih barátsága az író-régész haláláig megmaradt, Móra többször járt Miskolcon, utolsó látogatásának emlékét emléktábla idézi a Kis-Avason Marjalaki Kiss Lajos egykori borházának falán. Vö. Viga Gyula: „Ide egyszerűen hazajövök”. Móra Ferenc miskolci kapcsolatai - levelei tükrében. Napjaink 1979. 4. szám 11-15. 7 Herman Ottó: A pokol cséplője, 112-113. Válogatta, sajtó alá rendezte és az utószót írta Erdőd)Gábor. Magvető Kiadó. Budapest, 1983. 231
