Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Kiállítások elé

vászonnal és a szőttesekkel. Például az Észak-Mátraalja, Egerbocs és Terpes környéke, Bodony asszonyai a gyöngyösi piacon értékesítették szőtteseiket, vagy Domoszló és Márkáz gazdáitól szőlőt kaptak érte cserébe. Jelentős közvetítők voltak a mezőkövesdi vászonkofák is: a Terpesen, Sírokban, Mátraderecskén beszerzett vásznat a Jászságban értékesítették. Felnémetiek, szihalmiak, mezőszemereiek gyakran Mezőkövesden, vászonkereskedőktől vették meg a vásznat, amiből hímzett abroszok, törölközők készültek. Csak megemlítem az ún. tótszőttest, amit a felföldi vándorárusoktól vettek, vagy az északi szlovák vidék gyolcsát. Zabország a történeti Magyarország északi részén az Árvai-medence elnevezése, ahol nemcsak a nők szőttek-fontak, hanem a gyenge termőtájon a férfiak is rendre guzsalyra és szövőszékre cserélték az eke szarvát, s tízezer méter szám hordták évszázadokon át a magyar Alföldre finom szőtteseiket, azzal keresve meg a kenyémekvalót. Azért időztem viszonylag hosszan ennél a kérdéskörnél, mert az előzmények, a tradicionális mintakincs egyáltalán nem egységes és főként nem változatlan, s a lokálisnak és egyedinek gondolt megoldások lehetnek manapság meglepőek, de egyáltalán nem zárható ki akár az előképeik megléte.

Hasonlóan összetett a népviselet, az ünnepi ruházkodás formálódása: a háziszőttes vásznak mellett szűcsök, csizmadiák, szűrszabók kezén alakul ki a paraszti viselet, s majd leginkább a 19. század derekától, a gyári kelmék tömeges megjelenésével válik alkalmassá egy-egy közösség kulturális összetartozásának, nem utolsósorban, részleteiben viselőik státusának kifejezésére. A nemesség és a városi polgárság szerepe is roppant fontos, s ebben a vonatkozásban sem lehet a „népművészetet” a parasztok világára határolni.

Hadd említsem meg a famunkát, a fafaragás technikáját. Az erdővidéken majd minden férfiember tudott bánni a faragószerszámokkal, s Heves megyében az ácsolt ládáktól a szerszámnyelekig, a faragott jármoktól a hátikosárig megszámlálhatatlan az előállított javak köre. Ám a festett kelengyeládák és bútorok erős külső hatást körvonalaznak: Rimaszombattól Miskolcig, Mezőkövesdig találjuk meg a festőasztalosokat, akiknek a készítményei, mintái a hevesi falvak, mezővárosok műveltségében szervesült, megtermékenyítve azt.

A kiállításban láthatók lószőr ékszerek, amelyek egy meglehetősen sporadikus, ritka kézműves tevékenység termékei. A hagyományos paraszti gazdálkodás időszakában esetleg zsineggé, kötéllé sodorták a lovak farkából származó szálakat, s kötőféket, a ló lábára nyűgöt készítettek belőle. A népművészet nyakláncok, óraláncok, tűtartók készítése révén fogadta be ezt a különleges anyagot, ami akár színes gyöngyökkel applikálható. Csak gyanítom, hogy ebben a technikában az egykori pásztorok, fuvarosok, akár katonák kézügyessége találkozhatott a polgári világ múvészkedő igényével.

Ha a kiállított gyöngyfűzésekre gondolok, akkor eszembe jut a késői bronzkortól a Kárpát-medencében is megjelenő üveggyöngyök több kontinenst érintő elterjedése, vándorútja - ajánlom, nézzék meg Katona Edit és Tompos Lilla idén

248