Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Kiállítások elé
megjelent szép könyvét -, ha meg a látszólag nehezen ideilleszthető üvegtárgyakra, akkor annak ugyancsak nemzetközi, német, cseh, szlovák, morva előzményű kapcsolatrendszerére. Ha meg a kerámiatárgyakra tekintenek, jusson eszükben, hogy Heves megye népességének használatában miként szervesült a helyi, Gyöngyös-Pásztó-Eger központú „hevesi stílus” a mezőcsáti, szomolyai, mezőtúri, karcagi és tiszafüredi, nem utolsósorban a mázatlan sütő-főzőedényeket fél évezreden át beszállító gömöri fazekasság hagyományvilágával. Fontos tehát a kiindulás: a hagyományos paraszti kultúra tárgyainak formavilága és mintakincse is tagolt térben és időben, és a paraszti társadalom számára a tárgyak egyre jelentősebb részét kézműves iparosok állították elő. Rendkívül differenciált tehát az előzmény, sokféle a minta, az elindulás lehetősége. Persze, ha párhuzamot vonok a hagyományos műveltség és a 21. század hagyományra alapozott tárgyalkotó kultúrája között, utalnom kell a változásokra, a különbségekre is. Gondoljunk arra például, hogy a különféle textilek előállítása a parasztasszonyok számára közönséges feladat volt: csak a „munkába” került, pénzbe nem. (Hasonlóan a famunka az erdővidék férfilakói számára.) A házivászon univerzális anyag volt a paraszti gazdálkodás zsákjaitól, ponyváitól az esőlepedőig és az öltözködés testi ruhájáig. A vásznat el lehetett adni, akár el lehetett cserélni: ahogy Schwalm Edit írja, a 19-20. század fordulójától könnyű, gyári kelméket, selymet vagy delint kaptak érte a megváltozott viseletűk előállításához. A mai világunkban a természetes anyagok a drágák, egyfajta elit ízlés és jó anyagi helyzet teszi lehetővé a belőlük készült tárgyak használatát. A tárgyalkotóknak ez a seregszemléje - vallják magukat népművészeknek vagy kézműveseknek - egyaránt sugallja a tradíció megismerésének és megőrzésének szándékát, valamint a tárgyalkotók útkeresését. Ennyiben a történet bizonyosan emlékeztet az elmúlt évszázadok népművészetének, különböző szinten szervezett kézműveseinek és háziiparosainak históriájára. Mert a népművészet jellemzően soha nem volt csak a formák és a díszítmények reprodukálásának kerete, hanem - a 18-19. század fordulója óta tételesen igazolhatóan - a változatok és az új formák létrehozásának, vele a változtatók létének lehetőségét is jelentette. Bizonyára régen is úgy volt, mint manapság: van, aki alapvetően bejárt utakon, olykor ismert előképek alapján alkot új tárgyakat. Mások a történeti előzmények újrafogalmazásában, azok új kompozíciókká formálásában, nem utolsósorban újfajta anyagok bevonásával valósítják meg az elképzeléseiket, olykor sajátos, egyszersmind funkcionális tárgyakat teremtve. Megint mások magával az anyaggal és a technikával kísérleteznek, s teremtenek elsőre talán szokatlan, a tradícióban nem bevett darabokat. Az idő, a változó divat, nem utolsósorban pedig a befogadó ízlés formálja a tárgyak, motívumok, velük persze a tárgykészítők sorsát: sokak akár nyomtalanul eltűntek, mások megváltoztak, átalakultak, sikeresebbek vagy kevésbé sikeresek lettek. Ezért is fontosak az előképek, a minták, az a gyűjtő- és feldolgozómunka, amit a hevesi alkotóközösségek is végeznek: a hiteles, az 249
