Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Kiállítások elé

tart. Munkáinak forrásvidéke kapcsán méltatói elsősorban a Galga mente népművészeti hagyományát említik, de bizonyára éppen olyan fontosnak gondolhatjuk a gödöllői művésztelep korszakos jelentőségű, a hazai tárgyalkotó kultúrát a szecesszió hatásával megtermékenyítő világának hatását is. 1901-1920 között a hazai szecesszió iparművészeti és képzőművészeti központja volt a gödöllői müvésztelep, ahol - a hagyományos képzőművészeti ágak mellett - a bőr- és textiltárgyak, lakberendezési tárgyak, bútorok, üveg- és mozaikablakok tervezése és kivitelezése újította meg a tárgyalkotó művészetet. Bár vezetőiként Körösfői- Kriesch Aladárt és Nagy Sándort emlegetik, de számon kell tartani egyebek mellett Undi Mariska, Zichy István, Juhász Árpád, Ferenczy Noémi, s nem utolsósorban a festő és grafikus Remsey Jenő tevékenységét is: az utóbbit egyik mesterének is tekinti Szekeres Erzsébet. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a magyar kultúra, a művészet szövőszékén nem csupán a nemzeti kulturális örökség emlékei szövődnek képpé a mindenkori alkotók kezén, de van egy olyan folytonos szál is, ami az ezzel foglalkozó alkotók személyét, gondolatiságát és képi világát összeköti és továbbörökíti. Az örökségnek és az egyéni képi látásmódnak ezt az egyedi szervességét mutatja Szekeres Erzsébet képeinek világa.

A mai világunkban, kultúránk jelenlegi állapotában erősen csökkenni látszik a közvetlen emberi párbeszéd szerepe, s a nemzeti hagyományhoz való viszony - ahogyan a 19. század vége óta mindig - ma is megosztja a társadalmat. A mai program résztvevői kettős indítást kaphatnak ahhoz, hogy a mese képzelet-szárnyán távolra jussanak: akár térben, akár időben, akár saját vágyaik beteljesülésében. Mind Benedek Elek megidézett világa, mind Szekeres Erzsébet meseszőnyegei elrepíthetnek bennünket a mesék, főleg az életünk során magunkban építette mesevilág vágyott pontjaira. Ha nem is hipp-hopp, mint a mesékben, de az elődök egymást váltó generációi örökségének ismeretével és tudásával felvértezve. Az ebből a közös forrásból merítkező alkotók műveit mindenfelé meg kell ismertetni: helyet kell biztosítani nekik abban a kulturális példatárban, amelyből a látók és a hallók építkezhetnek. Ilyen lehetőségnek gondolom én Szekeres Erzsébet alsózsolcai kiállítását, s hálás vagyok azért, hogy részese lehettem.

(Aisózsolca, Általános Iskola, 2010. április 21.)

220