Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Kiállítások elé
Szekeres Erzsébet „Elek apó emlékezete” című kiállítása elé A szóbeli elbeszélő népköltészet legnagyobb epikai műfajcsoportjainak egyike, a mese képezi a mai kiállítás és program alapját, amely többféle, koronként, népenként, típusonként változó, ám mégis, jellemzően közös vonásokat mutató műfaj. Bár módosult az évszázadok során maga a mese szó jelentése is - a 15. század közepétől a 19. századig tartott a mai jelentés kialakulásának időszaka-, csodás elemeket tartalmazó, természetfeletti adottságokkal is felruházott hősöket felvonultató, a jók és a rosszak harcából jellemzően a jók sikerét eredményező történetet értünk alatta. Az antikvitástól ismert műfajt nálunk a 18-19. század kapcsolta- nem feltétlenül helyesen - a hagyományos kultúra letéteményesének gondolt paraszti társadalomhoz. A kiterjedt kutatás a mesék esztétikuma mellett nagy figyelemmel volt azok normatív üzenetére is: az egyhangú munkákat megkönnyítő szórakozás mellett a magatartásformák, a problematikus helyzetekre megoldást jelentő iránymutatás jelentőségét hangsúlyozta. A neveléstudomány a meséknek a problémamegoldásra ható oktató szerepét nem fogadja el maradéktalanul, viszont sokféle módon mutatott rá arra, hogy a gyermekeknek a mesehallgatás lelki szükséglet. A mese a mindennapi valósággal össze nem egyeztethető, amiről szól, az maga a mesebeli. Azonban reális gondolatokat is közöl a gyermekkel: például, hogy a világban jelen van a jó és a rossz is. Bölcsen mutatott rá Voigt Vilmos arra, hogy a mese is - mint mindahány folklór eredetűnek tekintett műfaj - akkor ébresztett nagyobb figyelmet, s jelent meg a tudományos érdeklődés horizontján, amikor a hivatásos művészet már felismerte, átdolgozta, és a maga módján népszerűsítette.1 A folklór termékeny talajából fakadó egyik irányt a népköltészeti alkotások összegyűjtése, tudományos értelmezése és feldolgozása képviseli. Itt két évszázados folyamatra kell gondolnunk, benne azoknak az íróknak a szerepére is, akik nagyban hozzájárultak a mesekincsünk átörökítéséhez. Jókai Mór, Kriza János, Arany László és mások mellett közéjük tartozik Benedek Elek is. A gazdag és nagy hatású életpályát magáénak tudó író, újságíró, lapszerkesztő 1859-ben született az Udvarhely megyei Kisbaconban, s ott is hunyt el 1929-ben, négy évtizednyi fővárosi irodalmi és politikai szereplés után visszatérve a Trianon után Románia részévé vált Homoród mentére. Sokoldalú közéleti és irodalmi munkásságát nem részletezhetem itt, csupán a mesével kapcsolatos tevékenységére utalok. Bár irodalmi szereplése népköltészeti gyűjtéssel kezdődött, melynek anyaga — másokéval együtt - 1882-ben Székelyföldi gyűjtés címmel napvilágot látott, 1 Voigt Vilmos: Mese. Voigt Vilmos (szerk.): A magyar folklór, 221. Budapest, 1998. Osiris Kiadó 218
