Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Szövegelemzés - A közköltészettöl örökölt stílus és poézis - Verselés
A népköltészetre általában jellemző rímelés a vőfélyversek esetében egy szigorúbb és merevebb alkotásmód eredményeként szinte rímkényszerré alakult. A régi, barokkos irodalmi hagyományokat követő, és tudatosan erőltetett rímelés, azaz a kadenciát a tartalom rovására is kiügyeskedve megtaláló verselés a vőfélyversek egyik karakteres jellegzetessége. A rímek típusa a legtöbb esetben ragrím vagy asszonánc; igazán ötletes és egyedi megoldásokkal ritkán találkozunk. Az egyszerű ragrímek gyakori alkalmazásának következménye, hogy a sorvégi szavak azonos szófajhoz tartoznak, és azok hasonló toldalékolása egysíkúvá, gépiessé teszi a versek szintaktikai struktúráját.715 A ragrím által szerkezetileg meghatározott mondatok monoton sorozata miatt lesz nehézkes a verselés, amelyet a sorátlépés (enjambement) szinte teljes hiánya is felerősít. Ez utóbbi versmondattani sajátosság a népköltészetre általánosan jellemző: a sorok és a versszakok terjedelme pontosan egybeesik a mondatokéval. Az enjambement hiánya így a hangzat és a gondolat szakaszainak ritmikai egységét biztosítja.716 A bokorrím után a második leggyakoribb rímképlet a páros rím. A felező tizenkettesek mintegy 29%-a (ami a teljes szöveganyagnak körülbelül a 36%-a) alkalmazza az aabb rímképletet. Ezek mellett van még 30 olyan vers, amelyekben a bokorrímes és páros rímű strófák váltakoznak, tehát ebből a szempontból vegyes csoportnak tekinthetők. Olyan eset is előfordul, hogy ugyanannak a szövegcsaládnak az egymástól némileg eltérő változataiban az egyik inkább bokorrímes, a másik inkább páros rímes jellegű (például a 108. sz.). A Gyöngyösi-strófa átalakítását az irodalomtörténet Bessenyei Györgynek (1747-1811) tulajdonítja, aki előszeretettel alkalmazta a felező tizenkettes sorok végén bokorrím helyett a páros rímeket.717 A század végén megjelenő első ponyvafüzetekben már előfordul mind a kétféle rímelés, és ez a 19. században mindvégig jellemző is marad. Bár egyik vagy másik ponyvakiadás jellemzően egyik vagy másik rímeléstechnikai megoldást alkalmazza inkább, kizárólagosság vagy általánosításra okot adó tendencia ezek kapcsán nem figyelhető meg. A kéziratos anyagban sem lehet számottevő különbségeket felmutatni, mert mindkét típus megtalálható minden kéziratban, és azok időbeli alakulására sem sikerült egyértelmű tendenciákat megállapítanunk. Ügy tűnik, hogy a páros rím aránya kisebb ugyan, de a műfaj kezdeteitől fogva ez is szerves része és meghatározó poétikai eleme a vőfélyverseknek. Ugyanakkor megfigyelhető — és ez már a terjedés, változatképződés kérdései felé irányítja a figyelmünket —, hogy a legtöbb változattal rendelkező, legszélesebb körben elterjedt és országszerte szinte minden kéziratos gyűjteményben megtalálható „nagy klasszikus” szövegek (például a Vajda, hegedűknek... 50. sz., Szívvidámításra Isten a bort adta... 149. sz., Uraim, halljunk szót... 194. sz., tréfás verbuválás 213. sz.) egytől egyig bokorrímesek. Ez azt a feltételezést erősíti meg, hogy a négy sort összekapcsoló 715 SZABÓ László 1983. 344-345, KOMÁROMYS. 1992. 20. 716 VARGYAS L. 1988. 476-477, KOMÁROMY S. 1992. 35. 717 GÁBOR I. 1940. 136-143. 224
