Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)

Bevezető - Fogalmak

szájról-szájra, apáról-fiúra, hanem úgynevezett vőfélykönyvekben vannak leírva, nem csiszolja, nem alakítja őket az egészséges költői ízlésű és érzésű népi közösség.”10

Ujváry Zoltánnak ez a megközelítése a műfaj meghatározása szempontjából az első állomásnak tekinthető. Az elmúlt tíz évben megjelent publikációk számos megállapítását átértelmezték, sőt a vőfélyrigmusok közköltészeti előképeinek mai ismeretében a kérdés (hogy népköltészet-e a vőfélyvers?) árnyaltabb megközelítésben tárgyalható.11 Ugyanakkor tény, hogy a népi kéziratos könyvekkel kapcsolatos felfogása hosszú időn át meghatározta a témával kapcsolatos tudományos gondolkodást.

Katona Imre definíciója szerint a vőfélyvers „a népi vers alkalmi válfaja, a lakodalom szertartásmestere által elszavalt, az ünnepségsorozat fontosabb mozzanataihoz kapcsolódó, kötött formájú alkalmi szöveg.”12 A vőfélyeket a 16—18. századi énekes szolgák, szolgadiákok újkori megfelelőinek tartja, és utal a nemesi lakodalmak szertartásos menetének költészetére, annak a vőfélyversekre gyakorolt hatására. A vőfélyversek fő jellemvonásaként kiemeli, hogy az alkotó és az előadó gyakran nem ugyanaz a személy. A szövegek létrejöttében, hagyományozódásában nagy szerepet tulajdonít az írásbeliségnek: a vőfély „rendszerint nem alkotója, hanem csak előadója a vőfélyverseknek; a helyzethez illő módosításokat azonban ő végzi el. A vőfélyversek szerzői korábban az iskolamesterek, diákok, utóbb falusi néptanítók, kántorok és népi verselők, vőfélykedő parasztok voltak.” A nyomtatott vagy kéziratos gyűjtemények fontossága mellett ugyanakkor említést tesz arról, hogy - szerinte elsősorban a székelyeknél — ezek a lakodalmi szövegek a szóbeliségben is hagyományozódtak, és ezek az alkotások szebbek, csiszoltabbak írásban rögzített társaiknál. A vőfélyversek forrásairól szólva a nemesi lakodalmak költészete mellett további három réteget nevez meg: az iskolás-di- ákos kéziratos énekköltészetet, a hitújítás oktató költészetét és az utóbb bekerült népi elemeket (mint a tréfás toborzó és a pártabúcsúztató.) Megjegyzi, hogy nem eléggé kutatott terület a vőfélyversek táji változatainak kérdése. A vőfélyversek esztétikai vonatkozásairól röviden szól: a tudálékos és terjengős szövegek verselése gyenge, rímelése erőltetett, hiányzik a versszak; ezek alapján — formailag - a verses szerelmi levelekhez hasonlítja a szövegeket. Végül a lakodalom menete szerinti tematikus-funkcionális csoportosítást ad: vendéghívás, a menyasszony búcsúztatása, beköszöntés, oktatás, a fogások tréfás bejelentése, a menyasszonytánc indítása, berekesztés.13

Voigt Vilmos meghatározása kétfelől közelíti meg a vőfélyverseket: egyrészt a „félnépi költészet jellegzetes termékeinek” tartja azokat, utalva 18. század végi megjelenésükre és 19. századi ponyvái terjedésükre. Másrészt a „lakodalmi költészet műfaja; az ünnepséget vezető vőfély (vagy násznagy) által előadott vers.” Kiemeli az írásbeliséggel való szoros kapcsolatát: „amióta létezése adatokkal bizonyítható, írásos (kézírá10 VÉGH J. 1942. 206-207.

11 LISZKAJ. 2013. 38-42.

12 KATONA I. 1982. 598.

13 KATONA I. 1982. 598-599.