Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Szövegelemzés - A közköltészet továbbélésének formái - szövegek, motívumok, toposzok - Hazugságversek, lakodalmi mulattatók
egymaga hatféle szöveget tartalmaz. Közülük az egyik jellegzetes, máshonnan egyelőre nem ismert egyedi variáns a 210. számú vers.532 Az adománykérő versek másik csoportjában a cigányzenészek számára kéri a vőfély a násznép pénzét. Az ide tartozó szövegek egy részét a csúfolóknál már bemutattuk, mert számos olyan motívumot tartalmaznak (jussanak akasztófára, holló ássa ki a szemüket, húzzák a bőrüket sámfára), amelyek a 18. századi cigánycsúfolókban is rendre felbukkannak.533 A szövegek másik jellegzetes motívuma az összetörött hegedűre, elszakadt húrokra való hivtakozás, illetve a zenészek dicsérete.534 A lakodalmi mulattató költészet a 19. századi továbbélésében is megőrizte azt a jellegzetes vonását, amelyet talán a rituális normasértés fogalmával lehet a legpontosabban leírni. Az etnológiában és kulturális antropológiában jól ismert jelenség, hogy bizonyos társadalmakban az egyébként negatív megítélésű és megvetéssel vagy büntetéssel járó cselekedetek (mint például a lopás, hazugság, nyílt testiség, káromkodás, erőszak stb.) bizonyos helyzetekben átértelmeződnek, és rituális-szakrális kontextusba helyeződve elfogadott, sőt elvárt és támogatott viselkedésformákká válnak.535 Az európai parasztság kultúrájára vonatkoztatva ezzel a jelenséggel a középkor és a reneszánsz népi nevetéskultúrájában éppúgy találkozunk, mint a koraújkori népi kultúra számos területén.536 A 19. századi vőfélyversek közköltészettől örökölt szövegtípusaiban, tartalmi-tematikai csoportjaiban ezt a rituális normasértést két ponton tudjuk megragadni: a káromkodás és a hazudozás köré épülő csúfolókban és hazugságversekben. A lakodalmi mulattató költészet számos szövegére jellemző nyílt trágárság és szókimondó obszcenitás szerves alkotórésze volt a középkor és a reneszánsz idején a Bahtyin által vásári vagy familiáris beszédnek nevezett nyelvnek. Ez a verbális vulgaritás ünnepnapok idején, a karneváli nevetéskultúra egyetemességének jegyében a templomokba is behatolt, és visszájára fordította a legkomolyabb, legszentebb rítusokat.537 így jöhettek létre azok a dramatikus szertartásparódiák, amelyeknek számos eleme és motívuma, illetve normasértő szóhasználata később a csúfolok (cigánycsú- folók, asszonycsúfolók) szövegeiben bukkan fel a 17—18. században.538 A reformáció és ellenreformáció korának magyar egyházi értelmiségétől sem volt idegen az alpári stílus használata bizonyos helyzetekben. Kőszeghy Péter szerint a 16—17. századi szerzők nagy előszeretettel viseltettek „a sokkoló, elriasztó testi funkciók (mindenekelőtt 532 Taktabáji vőfélykönyv. Taktabáj, 1899-1905. [210.] Lásd továbbá a 203-209. szövegeket. 533 Lásd a 196-202. szövegeket. 534 Taktabdji vőfélykönyv. Taktikáé), 1899-1905. [198.] 535 Néhány találó példát idéz Kodály Zoltán a Magyar Népzene Tára előszavában. MNT III/A. 1955. IX-X. 536 BAHTYIN, M. 1982, BURKE, P. 1991. 537 BAHTYIN, M. 1982. 193. 538 KÜLLŐS I. 2004a. 72. 172
