Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Szövegelemzés - A közköltészet továbbélésének formái - szövegek, motívumok, toposzok - Hazugságversek, lakodalmi mulattatók
a fekáliával kapcsolatos témák) iránt. [...] Az új eklézsia, és legfőbb támasza, a polgárság, miközben a szexualitás ábrázolásában a lehető legprűdebb, miközben kétségtelenül felértékeli a családot és a monogám társkapcsolatot, a testiség egyéb területein szókimondó nyíltságával, esetenként alpáriságával tudatosan és agresszívan sokkolja a mindenkori potenciális ellenfelet.”539 Küllős Imola ehhez hozzáteszi, hogy az egyházi értelmiség a 18. században is élt a trágárság stilisztikai eszközkészletével. A közköltészeti alkotásokban „a literátus szerzők továbbra is a maga meztelen valóságában ábrázolták a nemiséget és az altesti funkciókat, közönségük pedig vevő volt rá, és jól mulatott a mocskos, közönséges beszéden, trágárságokon.”540 Ennek látszólag ellentmond az, hogy az egyházfegyelem terén a magyar reformátusok igen szigorúan büntették a káromkodást. Egy 1563-as szabályozás szerint a többrendbeli, visszaeső káromkodást akár megkövezéssel is lehetett sújtani. Ez a szigor sokat enyhült ugyan a 18-19. századra, de a sárközi gyülekezetekben például még az 1840-es években pálcával, bottal büntették a mocskos szájú híveket.541 A protestáns etika szellemében káromkodásnak számított a másnak rosszat kívánó, rontó célzatú átkozódás, illetve az egymást, egymás nemzetségét, Isten és a szentek nevét durva, trágár, szentségtörő jelzők kíséretében emlegető szóhasználat. A legsúlyosabb bűnnek a nemi szervek, a szülők és az Isten káromkodásba foglalása számított.542 Az előzőekben idézett szövegpéldákban láthattuk, hogy Isten nevén kívül a káromkodás összes minősített esetét kimerítik a vőfélyrigmusok bizonyos részletei. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a vaskos szövegek lejegyzői - sőt, feltehetően a szerzői is - a helyi gyülekezetek református értelmiségének tagjai voltak. A lakodalmakban a lelkész, a kántor, a tanító, a presbiterek mind jókat mulattak az egymást ugrató és a násznépen gúnyolódó vőfélyek alpáriságán.543 Egy szélsőséges példa a trágár beszéd lakodalmi előfordulására a 74. számú taktabáji szöveg 8-9. strófájának változata. Az obszcén sorokat a szerző apró betűvel írta a menyasszonyfektetés előtt elmondott ünnepélyes búcsúztató komoly hangvételű sorai közé, alternatív variánsként.544 Ugyanilyen normasértésnek tekinthető a hazugság megjelenése is. Bár a káromkodással ellentétben a tréfás nagyotmondás nyilván soha nem tartozott az egyház539 KŐSZEGHY P. 1999. 93-94. Idézi KÜLLŐS I. 2004a. 90-91. 540 KÜLLŐS I. 2004a. 91. Kodály Zoltán elválasztja egymástól a folklóralkotások pajzán, szókimondó szövegeit és a művelt, úri réteg kriptddiáit. „A lakodalom dionysosi hangulata sok mindenre felszabadít, ami hétköznap tilos. [...] Lényegesen más ez, mint a művelt férfitársaságokban hajdan is, ma is napirenden lévő erotikus tréfák. [...] A szinte patologikus kakológia olyan jelenségeivel, amelyek polgári művelt köreinkben éppen nem voltak ritkák, a népnél sohasem találkozunk.” MNT III/A. 1955. IX-X. 541 BALÁZS Kovács S. 1996. 311. 542 BALÁZS Kovács S. 1996. 311-312. 543 Hogy ez valóban így lehetett, arra jó adatokat szolgáltatnak a református zsinati végzések. KISS Á. 1882. 692, SZABÓ Lajos 1982. 141. 544 Lásd a példatár 74. szövegének jegyzeteiben. 173
