Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)

Szövegelemzés - A közköltészet továbbélésének formái - szövegek, motívumok, toposzok - Hazugságversek, lakodalmi mulattatók

A 18. századi mendikáns énekek adománykérő záróformulái a 19. századi lakodalmi költészetben önállóan, külön szövegtípust alkotva is megjelennek. Az adománykérésnek ez a különválása, a hosszadalmas mulattató-csúfolódó-hazudozó versekről való leszakadása és önálló tartalmi-funkcionális verstípussá formálódása valószínűleg a mendikáns énekmondás divatjának elmúltával, a 19. század elején kezdődött — a vőfélyversek legalábbis erre utalnak. A 19. századi lakodalmi szövegekben megtaláljuk ugyanis a fentebb idézett közköltészeti mulattatok párhuzamait, ám arányuk a kéziratokban és a ponyvafüzetekben is egyre csökken. Ezzel egyidejűleg a 18. század végén megjelennek a rövid, 2—4 versszakos önálló adománykérő versek, melyeknek változatai száz—százhúsz év alatt egyre gyarapodnak és sokasodnak.

A lakodalmi adománykérés újabb típusú verses formáinak megjelenése a Kozma- énekeskönyvhöz köthető (1777—1781). Az ebben található, A szakácsasszonyunk véletlenül jára... kezdetű vers az első kásapénzszedő szövegünk. A cigányzenészeknek történő adománykérés első ismert változata is innen való, Itt áll egy szép legény... kezdettel.530 A verstípus népszerűsödése az 1790-es évekhez, és a Mátyus Péter-féle váci Vőfények kötelességéhez köthető. Ebben a ponyvafüzetben jelent meg először A szakácsasszonyról (legjellegzetesebb kezdősora a második strófából: Ugyanis uraim, szomorú hír vagyon...) és A muzsikásról {Új hír a faluba, érdemes uraim... kezdettel) az a két vers, amely a 19. század folyamán számos változatban terjedt, és alapvetően meghatározta a lakodalmi adománygyűjtéshez kapcsolódó szövegvilágot.531

A 18. századi mulattatókhoz képest jelentős változás, hogy a vőfély nem önmagának, hanem a szakácsasszonyoknak és a zenészeknek kér adományokat a násznéptől. A szakácsasszonyok számára a kásapénzszedés szokásmozzanata keretében történt a gyűjtés. A bekötött kezű szakácsnők elpanaszolták, hogy a forró kása megégette a kezüket, és gyógyszerre, kötszerre kéregetnek. A pénzt a kezükben tartott fakanálra kellett tenni, és aki nem adott, megdöfködték a kanál nyelével. Az ide kapcsolódó szövegeknek nincsen ugyan közvetlen 18. századi párhuzama, mégis erősen kötődnek a közköltészeti előzményekhez. A szakácsasszonyokra és a nyoszolyólányokra vonatkozó obszcén, kétértelmű kiszólások (205, 206, 208. szövegek) mellett a hazugságversek jellemzői is felbukkannak, az eltúlzott jelzők {szörnyű fájdalom, iszonyú kín, mérges seb), a messze földről hozatott orvosság {Budáról flastromot hozzanak), és a sebesülés tréfásan előadott hazug története formájában. A szövegtípus népszerűségét mutatja, hogy változatai a 19. század valamennyi ponyvatípusában megtalálhatók, és a kéziratos vőfélykönyvekből is ritkán hiányoznak. A Taktabáji vöfélykönyv például

530 Kozma-énekeskönyv, 1777-1781. SZAKÁCSASSZONY. Ks.: A szakácsasszonyunk véletlenül jára... RMKT XVIII/8. 2006. 461-462. (317.) MUZSIKUSFELKÖSZÖNŐ. Ks..- Itt áll egy szép legény, Plútónak pajtása... RMKTXVIII/8. 2006. 463. (321.)

531 Változatait lásd a 197. és a 203. szövegcsaládokban.

171