Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Bevezető - Fogalmak
A vőfélyverseket funkciójuk szerint megvizsgálja, és ez alapján kettéválasztja a lakodalmi szöveganyagot. Egyik csoportnak a népdalszövegeket tekinti, mely közösségi, a lakodalmon belül kevésbé alkalomhoz kötött, és inkább szóbeli. Másik a vőfélyrigmusok, vőfélyversek csoportja, mely egyéni tudás produktuma, egyéni az előadásmódja, sokkal merevebbek és kötöttebbek az előadás körülményei, és inkább írásbeliségben hagyományozódik. A kettő között szerinte alapvető funkcióbeli eltérés van. „Míg a lakodalmi szokások szinte vidékenként más és más képet mutatnak, a vőfélyversek az egymástól legtávolabb eső vidékeken is feltűnően egyeznek. [...] Valószínű, hogy a vőfélyversek csak később kerültek — mégpedig egy közös forrásból — az egymástól alig-alig elütő ponyvatermékekből a már vidékenként kialakult hagyományos lakodalmi szertartások közé. [...] Természetesen filológiai feldolgozásra vár, hogy az olyan könnyen befogadott ponyvafüzetek versei népi eredeten alapulnak-e vagy teljes egészében felülről kapott szállományok.”7 A vőfélyvers egyéni műfaj, a hagyomány szabályozó ereje kevésbé hat rá. A vőfélykönyv ezért szerinte alapvetően különbözik az egyéb nótás- és daloskönyvektől. Itt a cél a megtanulás, a szövegek kötött rendjének rögzítése. A lakodalmon kívül egészében nincs iránta közösségi érdeklődés. „A vőfélyversek a nép hagyományában nem alkotnak önálló műfajt, nem tartoznak a népköltészethez, s így a paraszti közösség kultúrájában sincs jelentősebb szerepük.”8 Tanulmányában a vőfélyverseket abból a szempontból veszi közelebbről szemügyre, hogy a folklorizálódás útján ezek a szövegek elindulnak-e, és melyekből lesznek részben vagy egészében lakodalmi népdalok. Lényegében csak annyira tekinti a vizsgálat lehetséges tárgyának ezt a szöveghagyományt, „amennyire a vőfélyverseknek, vőfélykönyveknek a dalok kialakulásában szerepük van.”9 Ennek a megközelítésnek a közvetlen előzménye az 1940-es években a Teleki Pál- féle Táj- és Népkutató Központ módszertani kiadványsorozatában bukkan fel először. Végh József a lakodalom költészetével kapcsolatban írja: „A vőfélyrigmusokban szereplő idegen nevek és szavak tanult emberek (kántorok, papok) hatását mutatják. Különben az is kétséges, hogy ezek a rigmusok eredeti népköltészeti alkotások-e. Valószínű, hogy versfaragó, kevés költői tehetséggel megáldott kántorok, tanítók, papok írták ezeket a rigmusokat, akik a debreceni Kollégiumban dívó költészetet s a Kollégiumban élő tréfákat, élces mondásokat terjesztették így a nép között. Ezek a kenetes, nehézkes, bombasztos, máskor pajzán, sőt néha egészen durva és vaskos komikumú rigmusok költői szempontból jóval alatta maradnak a nép ajkán élő egyéb költői termékeknek: meséknek, balladáknak, daloknak stb. Mivel a rigmusok nem szállnak 7 UJVÁRY Z. 1980. 462. 8 UJVÁRY Z. 1980. 464. 9 UJVÁRY Z. 1960. 111-146; 1980. 461-468. 14
