Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

Újabb adatok és szempontok a Bodrogköz vízrendezés előtti állattartásához

Újabb adató kés szempontot<i a 'Bodroßköz vízrendezés eíötti áííattartásáfioz vízrendezés előtti Bodrogköz mezőgazdálkodásában — hasonlóan a korabeli Kárpát-medence és Európa más tájaihoz — az állattartásnak és a földművelésnek sajátosan összetett viszonya volt. Amíg ugyanis a legeltető állattartás céljait szolgáló, más módon jószerével nem hasznosított, nagy külterjes legelők álltak rendelkezésre, a gazdálkodásnak ez az ágazata nem volt szoros összhangban a földműveléssel. Még akkor sem, ha a bodrogköziek földjeiket időről időre trágyázták, s a legelő állatállományt többé-kevésbé rendszeresen ráhajtották a pihentetett vagy már termésétől betakarított szántókra, amit a jószág nem csak megtrágyázott, hanem megjárt, körmeivel feltört, összevágott (pl. kosarazás). A vidék földművelő gazdálkodásában a 18. század előtt a trágyázás egyáltalán nem volt általános, a pihentetés mellett nem is mindenütt alkalmazták, pontosabban a szántóföld minőségétől függött, hogy mennyire igényelte az a talajerő utánpótlását. Vagyis, a bodrogközi állattartás rendszerének történeti folyamatát követve, kézenfekvőnek tűnhet a megállapítás, hogy a táj átalakítása legerőteljesebben a mezőgazdálkodás ezen ágának változását befolyásolta, s a 19. századi vízrendezés mindenekelőtt a tartásmód, a takarmánybázis históriájában képvisel egyértelmű szakaszhatárt. Am ha belegondolunk abba, hogy a történeti táj arculata a vízrendezés előtt sem volt egységes, s különböző adottságú legelőterületek és kaszálók szolgálták a külterjes állattartást, valamint abba, hogy a vízrendezés maga is fél évszázados folyamatot jelent, akkor bizonyosan árnyaltabban gondolkodunk erről a fontos történeti-néprajzi problémáról. Ez még akkor is elvárható, ha a témakörnek — a megjelent munkák ellenére — még mindig meglehetősen hézagos a történed adatoltsága csakúgy, mint recens kutatása. Sajnos, visszavonhatatlan tény, hogy örökre elköltöztek már azok a generációk, amelyeknek még személyes tapasztalatuk volt a Tisza és a Bodrog mente pásztorkodásáról és pásztoréletéről, és sürgető adósságunk az 1950-es évek végére szabályozott Latorca mentének ez irányú kutatása is. A történed-néprajzi irodalom a Bodrogköz legeltető állattartása rendszerének, s működésének számos alapvető összefüggését feltárta.

1 Az alábbiakban — főként 18—20. századi adatok alapján — ezekhez kívánok hozzájárulni. A folyószabályozás és a vízmentesítés előtt a Bodrogköz különböző adottságú legelői a külterjes állattartás gazdag takarmánybázisát jelentették, a kutatás számára jószerével éppen a külterjes állattartás kiterjedt térszíneként, több összefüggésében reliktumaként értelmeződött a történed táj.

2 Bár a források ezzel kapcsolatban számos részletet közölnek, inkább csak sejthetjük, hogy a legeltetés és a takarmányozás Összegzőén: Bodó 1992., Borsos 2000. 98-120. Nem részletezem itt a Kárpát-medence hasonló adottságú tájainak vonatkozó irodalmát, amelyek sok vonatkozásban orientálják a Bodrogköz kutatóját is. Vő. Andrásfalvy 1973., Andrásfalvy 1976. 2 Bodó 1992., Vö. b'risnyák 2005. 238-240. 7