Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
A táj hasznosításának évszázadai a Bodrogközben
faragtak a Fux-birtok erdejéből, de a gazdálkodás és a háztartás fatárgyaiból a vidék behozatalra szorult. A bodrogközi falvakban ma már nincs nyoma számottevő faiparnak. 6. A. zsákmányoló életmód hagyományos formái A zsákmányoló tevékenység a táj és az ember komplex módon összetett viszonyrendszerének megvalósulási formája, ami részben gazdasági kényszerűséget, részben az egymást váltó generációk kulturális örökségét, tudását tükrözi. A Bodrogköz elmúlt századaiban is többféle cél szolgálatában állt: a vegetáció egészének mindenkori állapotától, a mezőgazdálkodás lehetőségeitől, a kistáji keretektől, nem utolsósorban az egyes társadalmi rétegek szociális állapotától függött, hogy a zsákmányoló technikák komplementer módon jelentek meg a termelőtevékenységek mellett, esetleg — ínséges időben — rákényszerültek az emberek a gazdag növény- és állatvilág gyűjtögetett javainak fogyasztására, vagy közönségesen beépültek azok a táplálkozási kultúrába. Más gyűjtögetett anyagok pedig nyersanyagként vagy feldolgozott formájukban a szomszédos tájakkal való cserében is megjelentek. Ugyanazok a növényfajok, amelyeket jellemzően állati takarmányként hasznosítottak, az ember ínségeledeleként is felbukkanhattak. Bizonyos, hog)' a régi Bodrogköz élővilága sokféle zsákmányoló technikára alkalmat adott, amelyek jelentősége a vízrendezés után jelentősen csökkent. Ez utóbbival is összefügg, hogy a régi vízi világ emléke, önmagát a mostoha körülmények között fenntartó közösségek öröksége beépült a helyi kulturális önképbe, a vízjárta Bodrogköz kulturális toposzába is. A pákásg alakja önmagában, vagy például a nagy mennyiségben összegyűjtött vízimadár tojások kérdése a néprajzban ma is diszkusszió tárgya, s igazolni látszik, hogy a „régi vízi világ" máig sok, nehezen igazolható, olykor romantikus képet őriz a vízrendezést megelőző időszak lápi életmódjáról. 14 0 A bodrogközi halásgat — hasonlóan más tájak tradíciójához — két fő eljárásmódot követett, s azok eszközkészletével rendelkezett. Az egyik az élő vizek zsákmányolása, amibe beletartozott a — természetes vagy ásott csatornákkal, fokokkal táplált — halászó tavak (piscina ) halfogása is. A Felső-Tisza vidéken a középkor századaiban ismert nagy kerítőháló (gyalom) használata a vélhetően jobbára hivatásos nagyhalászok tevékenységéhez kapcsolódott. 14 1 Ugyanakkor a közelmúltig élt az emléke a Bodrog és a Latorca mente falvaiban a rekesgtés gyakorlatának: az áradás után a mederbe visszahúzódó vizet a hajlatoknál vesszőből font kerítéseken (gereggyé) engedték át, aminek a szabadon hagyott kapujában emelőhálóval ejtették el a halat. 14 2 Ez utóbbi eszköz a kishalászok — halászatot csak kiegészítő tevékenységként folytatók — kelléktárának része volt, együtt a különféle tapogatókkA, téli és nyári sgákokkA, kétkög- és kaparóhálcrcA, a különböző kovácsoltvas sgigonyokkAé^ A lápos vidékek néprajzi leírói gyakran önállóan emlékeznek meg a csikásgaltóX és a no Viga—Viszóczky 1997., A madártojások kérdéséről összegzőén: Szilágyi 1997. 92-103. 14 1 Összegzőén: Szilágyi 1995. 14 2 D. Varga 2004. 14 3 Gönyey (Ebner) 1926. 55
