Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
A táj hasznosításának évszázadai a Bodrogközben
mind a nagyobb kiterjedésű települések, mind pedig a szomszédos vármegyék — főleg Ung, Szabolcs és Bereg - falvainak határára is adott heverő, kintháló jószágot. A Bodrogköz kiterjedt legeltető állattartásának takarmánybázisát tehát a 19. század derekáig az erdők és az ártéri legelők növényzete, ill. a vízjárta rétek szénatermése képezte. Az erdő kiirtása valamint a legelő- és a gyepterületek arányának elmozdulása visszavetette a gazdálkodás ezen ágazatát. Majd amikor — az 1880-as évekre — egészében átalakult a földhasznosítás szerkezete, a reliktum-szerűen megmaradt külterjes legelőterületek (pl. Esgenke a Latorca mentén, Zétény közelében) és a falvak közös legelői mellett egyre inkább a téli istállózás vált jellemzővé. A vízrendezés után nem elsősorban a struktúrája változott az állattartásnak, hanem területileg differenciálódott az ágazat jelentősége: a nagy, jobbára víz menti legelőkkel rendelkező falvak gazdasági előnye megnőtt a szűkhatárú, kis legelőterületű településekkel szemben. A települések nagyobb részének állattartó gazdálkodását szorongatta a szűk legelő, ezek közeli falvakkal társultak — az úrbéres közösségek, ill. a legeltetési társulatok közvetítésével — a jószágok más határon való legeltetésére. A Latorca mente falvai a vígén túl (Bés, Csicser és más Ung vidéki falvak határában) is béreltek legelőt, ill. legelőjogot. A Felső-Bodrogköz és az Ung vidék településeinek hasonló társulása jött létre a 19. század második felétől a kaszálórétek, ill. a szénakereskedelem vonatkozásában is, mivel a vízrendezéssel párhuzamosan terjedő vetett takarmányok sem oldották meg egészében a jó piaccal bíró hízó-, ill. növendék állatok nevelésének gondját. Jószerével minden talpalatnyi területet igyekeztek kihasználni a legeltetés és a szénakaszálás céljára: a nyomáskényszer, ill. a forduló földek időszakában az ugart legeltették, a közös gazdálkodás bevezetéséig általános volt a tarló legeltetése — az utóbbit leginkább az aratás végén szervezett borjúcsordák hasznosították. Sok vonatkozásban a legeltetés és a rétgazdálkodás lokális feltételeire volt felfüggesztve az állatállomány fajtaváltásának folyamata is. A vízrendezést megelőgő állapot rekonstruálása során csakúgy, mint az átalakított táj hasznosítása kapcsán fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a Bodrogköz hagyományos paraszti gazdálkodásának szerkezetét egyfajta rugalmas rendszerként kell elképzelnünk. Értelmezésem szerint egyfajta „pulzáló", a vízjárásoknak, periodikusan változó lokális feltételeknek megfelelő, azokhoz részleteiben alkalmazkodó gazdasági stratégia jellemezhette a vízrendezés előtti Bodrogköz jobbágy-parasztjainak tevékenységét, vagyis lényegesen összetettebb, árnyaltabb annál az állóképnél, mint amit néprajzunk a vízjárta területek gazdálkodásáról - a sokféle haszonvétellel együtt - tart. 12 1 Egyelőre csak sejthetjük, hogy a legeltetés és a takarmányozás arányai is változhattak az egyes évek vízjárásához, az időjárás ciklusaihoz igazodva. Mindezek részleteinek feltárása azonban még a további kutatás feladata lesz. 2. Földművelés A vízrendezés előtti Bodrogköz földművelő gazdálkodásának lehetőségei rendkívül behatároltak voltak: Borsy Zoltán és Félegyházy Enikő szerint csupán a 12 1 Bellon Tibor adatai igazolják, hog}' a 18. században a Nagykunságban is változtatta az elöljáróság — a legelők mindenkori állapotának megfelelően - a nyájak legelőterületét. Vö. Bellon 1996. 11 l-l 41. 49
