Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

A táj hasznosításának évszázadai a Bodrogközben

azonos földrajzi környezet nem feltétlenül jelent azonos korrelációt, s azonos kultúrát.

11

1 Témánk szempontjából meghatározó annak hangsúlyozása, hogy a földrajzi adottságok a Bodrogközben nem voltak változatlanok. A táj formálása, részleteinek átalakítása itt hosszú, több évszázados folyamat, aminek betetőzése és — máig ható — lezárása a 19. század második felének nagy tájrendezése, a vízrendezés és a lecsapolások, ami több lépcsőben alakította át a korábbi gazdálkodás rendszerét. A Bodrogköz népessége életmódjával alkalmazkodott a táj adottságaihoz, kihasználta annak természet adta lehetőségeit, ugyanakkor tevékenységének egy része — elsősorban a termelő gazdálkodás és munkakultúra — ambivalens viszonyban volt az ökológiai környezettel. A termelő gazdálkodás és a táji környezet hasznosításának közvetlen formái komplementerként voltak jelen az egyes települések életében. Ezt a kettős viszonyt a történeti földrajzi és a néprajzi kutatás az ártéri gazdálkodás rendszerében egyesíti, megkülönböztetve annak korai, differenciált (13—15. század) és későbbi, komplex formáját. Frisnyák Sándor szerint a Bodrogköz látszólag homogén felszíne két morfológiai szintre tagolódott: az ártérre, és az ármentes homoksfgetekse. A táj népe mindkettőt racionális módon igyekezett hasznosítani. A honfoglalás korától a 19. század végéig a tájhasználat sokféle volt, alapvetően azonban lakó- és gazdasági funkcióra különült. A lakófunkció az ármentes mikro-térszínekre, az ún. ősi települési szintekre korlátozódott, míg a gazdasági tevékenység az egész tájra kiterjedt. A természetföldrajzi differenciáltságnak megfelelően, a gazdaságföldrajzi jelenségek is tagolódtak.

11

2 Bár a rendezés előtt nagy területeket borított víz (időszakosan és állandóan elöntött területek), a gazdálkodás mégis változatos, differenciált volt. A folyókból kiágazó fokok, erek, holtágak, mocsarak mentén differenciált ártéri gazdálkodás (halászat, csíkászat, gyékény- és nádtermelés), erdőgazdálkodás zajlott. A nagy kiterjedésű rét- és legelőterületeken állattartás, a magasabb, ármentes szinteken szántóföldi gazdálkodás, a hegyek és a homokbuckák lejtőin szőlő és gyümölcs termesztése jelentette a megélhetés fő formáját.

11

3 A táj kiélésének különböző formái történeti folyamatok, amelyek az egyes települések és kistájak históriájában értelmezhetők. Mindez lényegesen bonyolultabb struktúra annál, hogy a régiesebb eljárásmódok felől az összetettebb munkakultúra és paraszti életmód modellje felé haladva próbáljuk meg értelmezni őket. A tradíció az alkalmazkodás többféle formáját örökítette, amelyekből a mindenkori közösségek „választhatták ki" az adott településen — akár periodikusan is módosuló — környezeti feltételekhez való alkalmazkodás stratégiáját. Ez utóbbi ráadásul társadalmilag is differenciált volt: a középkortól kezdve a termelő gazdálkodás volt a jobbágyparasztok alapvető célja, feudális szolgáltatásuk alapja. A zsákmányoló életmód kisebb csoportok, egyre inkább — a vízrendezés után hangsúlyosan — a marginális helyzetűek életmódjába szorult vissza. A recens módszerrel elérhető időszakban, lassan másfél évszázad óta egyértelmű, hogy a bodrogközi ember számára - hasonlóan más tájak parasztjaihoz — a föld és a jószág, a paraszti munka lehetősége volt az elérendő cél, az volt a mintaadó modell. Ügy gondolom, hogy ez volt az emberi élet 11

1 Kroebcr 1931. 250., Frakc 1962. 53-55. 11

2 Frisnyák 1990. 227. 11

3 Boros 1994. 47