Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
A táj formáló kultúra korszakai és a kultúrtáj változásai
históriájából mutatok be néhány olyan összefüggést, ami talán segíti a vázolt problematika megértését. 9 8 Ahogyan az európai parasztok mindenhol az erdő és a víz rovására tudták kitágítani termelőtevékenységük kereteit, úgy a Bodrogközben is ezek a gazdálkodás extenzív kiterjesztésének lehetőségei. A Bodrogköz területén a 13. századtól folyamatosan zajlott az erdők irtása, mint a honfoglalás korában egyetlen összefüggő erdőséghez hasonlítható Kárpát-medence más tájain. A települési folyamat és a gazdálkodás kiterjesztése évszázadokon át párhuzamos volt az erdők és a vizek visszaszorításával. Az erdő és a vízjárás, ill. ártér egymással is szoros kapcsolatban volt, s a vízrendezés és az erdőirtás történeti szakaszai számos vonatkozásban egymásba kapcsolódtak. Először a települések környékén, magasabban fekvő tölgyesek lettek a fejszék áldozatai, de a kiemelkedő térszíneken, főleg a Zempléniszigethegység belsejében fekvő magaslatokon húzódó tölgyesek jelentősége egészen a 19. század derekáig megmarad a sertéskondák makkoltatásában. A legkisebb kárt a 19. század elejéig az ártéri és síksági galériaerdők szenvedték el, azok kivágásának feltétele volt a vízrendezés is: az erdőállomány kiirtásának utolsó nagy szakasza egybeesett a Bodrogköz vízszabályozásával. 9 9 A Bodrogköz kiterjedt legeltető állattartásának takarmánybázisát a 19. század derekáig éppen az erdők és az ártéri legelők, ill. a vízjárta rétek szénatermése képezte. Az erdők kiirtása visszavetette a gazdálkodás ezen ágazatát, majd amikor az 1880-as évekre egészében átalakult a földhasznosítás szerkezete, a reliktumszerűen megmaradt külterjes legelők és a falvak közös legelői mellett egyre inkább a téli istállózás lett jellemző. A tájátalakító tevékenység hatására a szántóterületek aránya megnőtt (a domborzati tényezők miatt a Bodrogköz felső ill. alsó területein nem egyenlő mértékben). Amíg — Frisnyák Sándor számításai szerint — 1865-ben az összes földalapból a Felső-Bodrogközben 37,4%-kal, az Alsó-Bodrogközben mindössze 19,6%-kal részesedtek a szántók, addig a folyószabályozási, árvízmentesítő és lecsapolási munkák eredményeként 1897-re ez az arány már 57,1%, ill. 49,2% volt. A gyep területe a Felső-Bodrogközben 31,0%-róI 21,6%-ra csökkent, az Alsó-Bodrogközben pedig — a mocsarak lecsapolása révén — 24,7%-ról 34,7%-ra növekedett. Leginkább kifejező azonban a hasznavehetetlen területek változása: 17,2%-ról, ill. 42,9%-ról 7,5%-ra, ill. 9,9%-ra zsugorodott a művelésbe nem fogható részek aránya. Megnőtt a mikrotáj népességeltartó képessége, s az ártéri gazdálkodás elemei egyre inkább reliktumként mutathatók ki a termelő gazdálkodás mellett. 10 0 Nem elhanyagolható azonban, hogy a fenti, összegző statisztikai adatok az egyes települések esetében erősen eltérő változásokat rejtenek. Ennek azért van különös jelentősége, mert a Bodrogköznek éppen úgy kialakult a maga toposya , mint a többi vízjárta, mocsaras vidékünknek, amiben általános jellemzőként, mintegy karakterjegyként fogalmazódik meg az egész táj vízjárta jellege. Az, hogy a falu egésze víz alá kerül a tavaszi áradáskor, s a víz levonulása után hazatérő lakó a kemen9 8 A témakörből részletezően publikáltam: Viga 1996. 8-64., Viga 2001. 75-87. Bogoly 1992. 20., Frisnyák 1996. 27-30. 101 1 Frisnyák Sándor számításait idézi: Boros 1997. 224-232. 43
