Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
A vízrendezés előtti Bodrogköz földművelő gazdálkodásának néhány jellemzője
mindegyikén volt gazdasági jelentősége a dohánytermesztésnek, egyedül Bély investigatioja említi, hogy földesuruknak kilenceddel tartoztak a dohány után is. Ez nem csupán azt igazolja, hogy az újvilági kultúrnövény két-három emberöltő alatt helyet kapott a Bodrogköz jobbágy-paraszú gazdálkodásában, hanem talán azt is, hogy a földesurak éppen a jobbágyaik jövedelemhez való jutása érdekében nem adóztatták közvetlenül a dohánytermesztést. 5 2 A görögdinnye (Colocynthis lanatus) és a sárgadinnye (Cucumis melo) termesztése a 16. századig vezethető vissza Magyarországon, de a szélesebb körű elterjedésével összefüggő gyümölcskereskedelem csak a 18. századtól adatolható kellő biztonsággal. A 18—19. században már kirajzolódnak a dinnyetermesztő körzetek is, amelyeket a piacok tartanak el. A 18—19. századi statisztikák nem tesznek ugyan említést a Bodrogköz dinnyéjéről, de a vidéket leíró Molnár András 1799-ben megfogalmazta, hogy a Bodrogközön a dinnyét „erősen termeszük", s külön is kiemeli Karost, mely falut híresnek tartja a dinnyéjéről. 5 3 Forrásunk ritkán említi a dinnye termesztését, s nem árulkodik arról, hogy a másodlagos gazdasági hasznot adó újvilági kultúrnövény az irtványokon, vagy a kertekben termett. Bizonyos, hogy a dinnye bodrogközi felvirágzása a vízrendezés után következett be, a homokos partok aljának elfoglalásával. Tanulságos végül egy pillantást vetni az úrbéri bevallások IV. kérdéskörének 3. pontjára, amiben az adott település kereskedelmével, vásározási-piacozási lehetőségeivel kapcsolatos információk lelhetők. A bodrogközi falvak zöme a szarvasmarhák és a sertések értékesítésének lehetőségét említi, amit el sem mindig kell hajtani a — zempléni, helmed, leleszi, újhelyi, ungvári, gálszécsi, kisvárdai, bodrogkeresztúri — sokadalmakba, gyakran helyben is felvásárolták azokat a kereskedők vagy a mészárosok. Ennél sokkal összetettebb a naturálék értékesítésével kapcsolatos lehetőségek képe. A falvak egy részében azt vallották, hogy a naturálék értékesítésére lehetőségük volna, amennyiben lenne mit eladniuk. Hasonlót fogalmaztak meg élettyek értékesítési lehetőségét illetően is. Voltak azonban települések, amelyek „aprólékos házi takarmányaik" (Pácin), „magok naturáléjok" (Kisújlak) piacra hordásáról és pénzre fordításáról számoltak be. Főleg Ujhely — heti két piac —, Sárospatak, s a többi hegyaljai mezőváros piacait, gyalogvásánxt, hetivásárait jelölik meg az értékesítés helyeként. A történeti táj északi részén, a Latorcához közel fekvő falvak bevallásában az észak-zempléni mezővárosok, Varannó, Sztropkó, Hanusfalva és Homonna mezővárosait, ill. Ungvárt említik piacukként. Szerdahely bevallása például részletezi, hogy mik voltak a piacra vitt naturálék: lencse, borsó, fű káposzta, „úgy gyenge, mint ért kukurica csőjében'', csirke, tojás, tyúk, s mindenféle szárnyas állatokat hetivásárokban, sőt minden nap is eladhattak. Szinyérben csirke, tyúk, tojás és vaj szerepelt ezen javak körében. Pácin népe — haszonvételük között — azt vallotta, hogy Újhelyben „szemes életét is jó pénzen eladhatjd', akinek van mit eladni. Am a károk sorában már így fogalmaztak: „Igaz ugyan, hogy Ujhely várossának jó piaca vagyon, ahol ha kinek eladó naturáléja van, mindennek keleti lehet. Mindazáltal ezen helység lakossainak, ámbár valami módocskájok történne is, hogy házi aprólékos tenyészcttyekbül, ha 5 2 Takács 1964. 17. 5 3 Molnár András leírását közli: Udvari 1992. 80., 84. 28
