Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

Újabb adatok és szempontok a Bodrogköz vízrendezés előtti állattartásához

hasznos és zsíros szénát gyűjthettek. „Lehetne ugyan, kiváltképpen nagyobb résziben, sarjút is kaszálni, hogy ha tudniillik jó rendtartást tennének magok között, és csupán csak a rendeletlenség okozza köztök a sarju-munkálást. Más oka pedig, hogy ettűl a lakos nép szokatlan, mivel ekkoráig szokásban nem volt, amint alig várták, hogy nagyobb részében boglyákba takarják a szénájokat, azonnal marhájokat a kaszállokra bocsátották." Bizonyos azonban, hogy a jobbágy-paraszti és a földesúri üzemek gazdasági céljai és lehetőségei is befolyásolták — a táji feltételek függvényében — a takarmányozást, hiszen egyértelmű volt, hogy az egész évben legeltetett állomány a tél folyamán meglehetősen leromlott. A szénagazdálkodásra vonatkozó történeti adatok sorában különösen érdekes például Felsőberecki úrbéri bevallása, ami egyértelműen megemlíti, hogy a csordabéli marha szükségét nyári legeléssel beérik, ugyanakkor a marha téli tartására a kaszálórét jó és hasznos szénacsináló füvet termett. A karosiak a jószág téli legelésére alkalmatos széna takarását említették. Nagygéres népe azt vallotta 1772-ben, hogy mikor alkalmatos téli idő volt, az avarokra is kijárhatott a marha, ha szüksége volt — vélhetően takarmányszűkében — az olyatén legelésre.

19 Hogy a téli szénatakarmány felhasználása a 18. században mégsem lehetett általános, arra Lelesz adata figyelmeztet: a legelő egy része - amit maguk 48 pozsonyi mérőre becsültek — mindenkor szabados volt, s a marhájuknak elegendő. A „nagy árvíznek idején megszorultak ugyan, de annyira nem jutottak, hogy szénázásra szorultak volna". Voltak azonban kényszerhelyzetek is, például az árvizek okán: például Karcsa népe azt panaszolta 1772-ben, hogy az árvíz idején a falu annyira megszorult a marhák mezei legeltetésében, hogy aki tehette, kénytelen volt a marháját a szomszéd határra kiúsztatni. Akinek nem volt arra módja, az jószágát ólban tartván, fűzfagallyakat gyűjtött, s azzal táplálta állatait. Nagyrozvágy úrbéri bevallásában az szerepel, hogy marhalegelő helyük mind a vonó, mind a heverő marha szükségére elegendő volt, de amint néha az vízpzpn történik, a kaszálórétet kénytelenek legeltetni. Ilyenkor nem csak a katonatartásra szolgáló szénájuk hiányzott, de kénytelenek voltak a marhákat olyan körülmények között is legeltetni, hogy azok közül alkalmanként több is a vízbe veszett. A marha téli legelésére szolgáló lápi széna hazaszállítása roppant nehézséget okozott. Amíg a jég el nem bírta az igavonó marhát, addig nem tudták a szénát hazafuvarozni, s olyankor igen nehezen tudták kiteleltetni a jószágot. Az úrbéri bevallás V. kérdéscsoportja — a szántóföldek mellett — részletesen tájékoztat a telki állományba tartozó szénatermő rétek területéről és hasznosításáról, alkalmanként az azon kívüli rétekről, kaszálókról is. Emellett a IV. kérdéscsoportra adott válaszok, az adott település hasznával, ill. kárával kapcsolatos 2. pont a rétek minőségéről és a sarjú kaszálásának lehetőségéről, az utóbbiban implicit módon a legeltetés feltételeiről is informál. A rétek, kaszálók kapcsán — hasonlóan a szántókhoz — az egyik legalapvetőbb gond a víz kártétele volt: részben azért, mert a nagyobb áradások, ill. a víz kései levonulása akadályozta a fűtermést, s az ár kárt tett a betakarított széna boglyáiban, máskor pedig azért, mert a szárazság gyérítette a rétek füvét. A legeltetés és a szénagazdálkodás örökös konkurensek voltak, a bevallások " A legeltető állattartás avar, avas műszavaihoz: Szabadfalvi 1968/a., Balassa 1973. 14