Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

Újabb adatok és szempontok a Bodrogköz vízrendezés előtti állattartásához

elhanyagolható módon, érzékelted a különböző magassági szintek eltérő hasznosításának lehetőségét is. „Ezen Helységbe a száraz földről soha sem lehet szárazon bé menni, mert a Lápok alól ki folyó vizeken a marhának három helyen úsztatva kell menni... Erdeje igen szép tölgyess, és nagy. Ezen Erdőkbe a Rét oldalakba lévő kevéssé fel emelkedet dombossabb hellyeken tartyák a Lakossok marháikat."

1

3 A történed adatok csakúgy, mint a recens néprajzi gyűjtések azt erősídk meg, hogy a sertésnyájak makkoltatása részben az egyes települések határán, ill. szomszédos, közeli erdőségek makktermésén nyugodott, részben pedig hosszabb, akár száz kilométert is meghaladó pásztorvándorlások révén érték el más tájak állatcsapatai a bodrogközi erdőket. A pácini erdő és a karai (karcsai) sziget erdeje a 18. század közepén (dsza)lúci, (takta)szadai, tiszatarjáni és nagygéresi sertéseket is tartott. Balassa Iván idézte az 1745-ös adatot, miszerint Gömör megyei emberek várakoztak arra, hogy Sennyey László leányvári erdejébe makkra behajtsanak. 1757-ben ugyanott csereháti legeitetőket említett a forrás. Kistárkány erdejében az Ung vidékről érkeztek makkos kondák, a longi erdő kiterjedt makkos erdejének jelentősége közismert: Prügyről, Szerencsről, Tiszaszederkényből éppen úgy hajtottak oda nyájakat a makkra, mint a Zemplén megyei Hardicsáról.

1

4 De a bodrogközi falvak népének kondái is felkeresték a szomszédos tájak makkos erdeit: pl. 1820-ban Szinyér, Szolnocska és Vécs helységekből hajtottak fel kondákat Hennány (I lermanovee, Sáros és Zemplén vármegyék határán) hegyeibe. Forrásaink sepke nyájat, stroke kocát, sgőke sertést, s%ép sárga nyájat, gyakrabban veres nyájat emlegetnek a 18. században, más összefüggésben makkos nyáj, meddő nyáj, ill. öreg süldő, süldőmalac, malac, koca, ártány, verő ártány szerepel a forrásaimban. Mind a makkos erdők jelentősége, mind a sertésállomány gazdasági haszna aláhúzza a bodrogközi sertéstartás fontosságát. Ezzel magyarázható, hogy mind a zempléni, mind más vásárokon rendkívül nagy számban cserélt gazdát a jószág, de fontos felvásárlóhelyek voltak a bodrogközi falvak a Kassa környéki és más sertéskupecek és mészárosok számára is. Zemplén mezővárosáról Molnár András megemlíti, hogy kevés jövedelmű vására van ugyan, de a sertésekre nézve nevezetes, mert az erdőhelyekhez közel fekszik, s oda sok hízott sertést hajtanak fel. Mint írja, akár 12 napig is eltarthat a sertésvásár. Az, hogy az erdők a folyóvizek mentén húzódnak, s áradáskor (részlegesen) víz alá kerülnek, nem csak azt jelend, hogy takarmánybázisuk az aljnövényzetből és a makkból áll — a lombok levágását egyre szigorúbban tiltják —, hanem azt is, hogy az erdősült térszínek és a rétek nem váltak el élesen egymástól. Vagyis a Bodrogköz takarmánybázisa érdemben nem mozdult el a vízjárások mellől, csupán - az erdő irtásával és a vízrendezéssel — a hasznosítása módosult. Az persze nem kétséges, hogy az erdőirtásokkal növekedett az ártéri legelők és rétek jelentősége, már a vízrendezés előtt is. A makkoltatás folyamatosan szorult vissza, legerősebben a vízrendezés csökkentette a lehetőségét. 1920-ig tudjuk nyomon követni a bodrogközi falvakban, de 1

1 Molnár 1799. passim. A szöveget részleteiben közli: Udvari 1992. 1

4 Balassa 1973. 63. 12