Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

Újabb adatok és szempontok a Bodrogköz vízrendezés előtti állattartásához

a települési folyamat, ill. a mezőgazdálkodás térszíneinek kiterjesztése — a vízjárta területek mellett — az erdő rovására történt. A feudális kon iratok azt igazolják, hogy az erdei legeltetés egyik sarkalatos pontját a sertések makkoltatása, egyáltalán a makkos erdők legeltetéssel való hasznosítása jelentette. A földesúrral való pereskedések egyértelműen jelzik, hogy nem csupán az erdőirtások rontották a jobbágy-parasztok sertéstartásának lehetőségét, de az uradalmak a 18. század során egyre erőteljesebben igyekeztek kiszorítani a jobbágyok állatállományát a makklegelőkről, felmondva ezzel a közös legeltetés korábbi gyakorlatát. S nem csak arra volt példa, hogy a földesúr megtiltotta, vag)- megváltáshoz kötötte a makkos erdők legeltetését, hanem arra is, hogy a jobbágv-parasztok makkos erdeire hajtotta — korábban ott nem járó — sertéseit. Mivel az úrbéri bevallás a haszonvételek 8. pontjában tartalmazza a makkos erdőkre vonatkozó adatokat, a 18. század 70-es éveiből lényegében teljes kép rajzolható meg a takarmánybázis ezen részéről. Ezek az adatok azt jelzik, hogy hasonlóan a nyári legelőkhöz, részben a saját makkos erdők, részben a szomszédos vagy közeli falvak erdőségei biztosították a sertésállomány takarmányát. Gyakran az uraság erdejét makkoltatták: egyre kevesebb helyen ingyen, gyakrabban (jellemzően három hétig szóló) váltság fejében. Több falu úrbéri bevallásában szerepel, hogy a makkoltatásért külön „váltságot" nem fizettek, hanem a megszokott pápsitpénpp adták a földesúrnak: ennek összege 6— 12 krajcár között változott, de akinek tíznél több (öreg) sertése volt, az általában tipedet adott azokból. (Kiscigánd bevallása arra utal, hogy a makkoltatás és a sertéstized valamilyen módon összefüggött: szolgáltatásaik között említik, hogy esztendőnként „minden 10 öreg szám túl" egy hétesztendős süldőt adtak, akár termett makk, akár nem.) A páciniak például a makkoltatás fejében a földesúr kövesdi szőlejét fedték be ősszel. A leányvári, a berecki, a pataki és újhelyi dominiumhoz tartozó longi, az agárdi, a harcsai (szigeti), a karosi, a pácini, a ricsi, a borsi, a szentmarjai és a szerdahelyi, a Bodrogközön túl pedig a csarnahai, az imregi, a vágási és a báti erdőségek, valamint az ungvári hegyek távolabbról is összegyűjtötték a sertéseket jó makktermő esztendőkben. Szentes bevallásában szerepel az espenkeipraedium, melynek erdejében szabad makkoltatásuk volt. (Eszenke, a Latorca mentének kiterjedt ártéri legelője egészen az 1950-es évekig megőrizte jelentőségét: nagy területről fogadott kintháló jószágot.) A már idézett, a vármegye településeit 1799-ben leíró Molnár András munkájában falvanként megemlékezett az erdőkről, s a makkos erdőket a vármegye egyik legfőbb haszonforrásának tartotta. Spolnocska, Boly, Spentmária, Spentes, Agárd, Deánjvár, Lelesp és Bálján kiterjedt erdőit dicsérte, s ezzel az erdei legeltetés, különösen a sertésmakkoltatás azon centrumait körvonalazta, amit más forrásaink is jeleznek. Leírásában elegendőnek tartotta Borsi, Nagyge'res, Kistárkánj, Csernjő, Bacska, Dobra és Kaponja erdeit, viszont kifejezetten az erdők hiányát említette Nagykövesd és Perbenjik falvak bemutatásában. Tanulságosan írt az erdők helyzetéről és minőségéről is. Szentmária: „Erdeje Tölgyess, és jó nagy. Mocsáros helyen fekszik, igen hasznos mak termő." Zemplén: „Erdeje van lapos, és mocsáros helyen, van partoss, és Hegyes Hellyeken is, de mindenütt tölgyess..." Szerdahely: „Tölgyes erdeje Hegyes is, mocsáros hellyen is van." Ricse leírása az erdei legeltetés részleteit is sejteti, s nem 11