Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
A Bodrogköz és a Bodrog mente szőlő- és borkultúrájához
stb.), s vált jellemzővé a fajborok szűrése is. Ám sokfelé, pl. Kisgéresben ma is sokan többfajtát szüretelnek és szűrnek együtt, a falusi emberek többsége ma is vegyes bort fogyaszt. A kordonos művelés elterjesztésében is volt szerepe a szövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak. Mivel az állam lényegében az összes szőlőt felvásárolta — Királyhelmecen épült meg az a hatalmas felvásárló, amelyik a Felső-Bodrogköz összes értékesítésre termelt szőlőjét összegyűjtötte —, a közös gazdaságok is jelentős szőlőterületeket telepítettek. A helmeci állami gazdaság több mint 100 hektáron szőlészkedett, de a falusi szövetkezetek is jószerével minden homokdombot beültettek, ami szőlészetre alkalmas volt. Szentesben a szövetkezet szőlője a Véke melletti homokdombot foglalta el, Nagygéres és Kisgéres közös gazdasága is a hegy lábánál fogott kordonos szőlőművelésbe. Az újabb fajták oltványai is elkerültek a JRD-ből a paraszti gazdaságokba. De nem csak a parasztok szőlészkedtek az 1960-as, 1970-es évektől: Királyhelmec környékén kertszövetkezet alakult, ahol minden belépő — akár városi értelmiségi, hivatalnok vagy közalkalmazott — 4—4 ár szőlőt kapott. A területet közösen műveltették és őriztették, afféle hobikertekként használták apró parcelláikat. A permetezést — bár az 1920-as évektől voltak már háti permetezők is — az 1930M-0-CS években leginkább fekete ürömből, ill. hasonló tulajdonságú növényekből készült seprűvel végezték a paraszti szőlőkben: a rézgálic oldatot ezekkel csapkodták rá a növény lombozatára. A második világháború előtt maximum 3 alkalommal permeteztek, s azt tartották, hogy a rézgálic még a lisztharmattól is megmenteti a szőlőt. A háború után — Királyhelmec környékén — főleg a lisztharmat terjedése miatt növelték a védekezések számát: 5 majd 6 permetezés volt jellemző. Az újabb, nemesebb szőlőfajták egyre igényesebbek: az 1970-es évektől a permetezések száma egészen a 12 alkalomig ment. A felhasznált szereket — terjesztésükben a közös gazdaságnak jelentős szerepe volt — a gazdák nem is ismerik, sokszor a kereskedő ajánlja a vegyszert, vagy egymás között adják tovább annak vélt/valós előnyeit. Amíg Nagybári, Kisbári, Szőllőske gazdái fordítással, olykor 3M- heti munkával nyerték a mustot, addig az újabb szőlőkben nem fordítottak nagyobb gondot a gyakran kitaposott szőlők borának kezelésére. A középorsós prések fokozatosan nyertek teret a 19—20. század fordulójától: az uradalmakban lettek általánosak, de használták azokat a nagyobb gazdák is már a 20. század elejétől. A parasztüzemekben sokfelé egészen a második világháborúig csak lábbal taposták ki a mustot a ritka szövésű zsákba rakott szőlőből. A préseket ekkor főleg a helybeli bodnármesterck készítették, de fém persely és orsó felhasználásával. A vulkáni tufába vájt lyukpincék összehasonlíthatatlanul jobb minőségű bort érleltek, mint a földbe vájtak, nem beszélve a kamrákban tárolt borok minőségéről. Igazából a jobb minőségű pincék a Bodrogközben is a nagyobb múltú szőlészkedés nyomjelzői: senki nem tudja a pontos korukat, de bizonyos, hogy több száz éves objektumok is vannak köztük. Ezek szerencsés falvak, és szerencsés gazdák tulajdonában vannak: hőmérsékletük egyenletes, jó minőségű borokat képesek érlelni. A sík vidéki települések nagy részénél két méter körül feljön a talajvíz, tehát nem is alkalmasak a körülményeik a borászatra. 100
