Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

egyértelmű azonossága mutatható ki a hegyaljai mezővárosok gyakorlatával (eszközök, munkamódok, eljárások) (IKVAI N. 1981. 37). A zempléni borászatot az 1875-1894 között pusztító filoxéra - a szőlő gyökérférgessége - teljesen tönkretette, a korábbi szőlőterület harmadát sem telepítették újjá. A rekonstrukció átformálta a Kárpát-medence bortermelő tájainak korábbi gazdasági szerkezetét, megváltoztatta Tokaj-Hegyalj a szőlőtermelését is. A paraszti borkultúra leginkább Fony, Hejce, Radvány és Gönc környékén nyert vissza a korábbi jelentőségéből, bár az utóbbi helyen komoly konkurense támadt a 19-20. század fordulóján a gyümölcstermesztés révén: a szőlőrekonstrukció helyett a vármegyei hatóságok gyümölcsfák telepítését támogatták - ez az időszak volt a gönci kajszi térfoglalásának kezdete. A zempléni táj mindenütt fehérbort termett. A szőlők alacsony művelésüek, jellemzően kis tőtávolsággal. Megművelésükhöz mindenütt a hegyaljai típusú, baltás szőlőmetsző-kést használták. A szőlő talaj munkájának szerszáma az ugyancsak Hegyalján ismert kerekkapa, csak Füzér és Sárospatak környékén volt ismert a fejszefokú, hegyes miskolci kapa (MÁRKUS M. 1964). Általánosan használták az első kapáláshoz a nehéz kétágút vagy ágaskapát. A különféle szőlőfajtákat vegyesen szüretelték, nem készítettek fajborokat. Jellemző vonása a zempléni borászkodásnak, hogy nincs gazdasági építménye: jellemzően szekéren vitték a szőlőt a - néha a falutól is távol fekvő - pincesorra. Tokaj-Hegyalján a közös szüretkezdés időpontja meglehetősen késői volt: Simon-Juda napja (október 28.). Zemplén a prés nélküli bortermő vidékek sorába tartozott: sokáig lábbal taposták ki - laza szövésű vászonzsákokban - a mustot a szőlőszemekből. TokajHegyalján csak a színtiszta mustot érlelték borrá. Elkülönült ettől a német telepes falvak borkészítése: nem taposták, csak törték és - a ház alatti présházas pincékben - a 18. század óta sajtolták a szőlőt (PALÁDI-KOVÁCS A. 1967. 22; VINCZE I. 1960. 13). A préselés a 19. század során vált általánossá, elsősorban mennyiségi szempontok miatt. A nagyobb gazdaságok, uradalmak bálványos préseivel szemben, a parasztüzemek a középorsós formákat alkalmazták. Ezek jobbára a 19. század végén lettek a kárpát-medencei borkultúra eszközei. A bor tárolása és kezelése többnyire lyukpincékbtn történt, amelyek több településen szinte önálló falurészt alkotó sorokban helyezkedtek el (Hercegkút, Fony, Korlát). Gönc és Hejce bortermelő gazdáinak pincéi a lakóházak alatt húzódtak. A zempléni falvakban a gyümölcs fogyasztásának két forrása volt: bár a kettő olykor nem is vált el élesen egymástól, a vadon termő fák hasznáról a gyűjtögetés körénél teszek majd említést. A másik, a házi kertek termése kistájanként meglehetősen eltérő értékű és jelentőségű volt, s az ma is. A magasabb térszíneken a gyümölcs olykor be sem érik, az értékesebb fajták telepítése nem megszokott. Számos régi fajta maradt fent - főleg almák, körték, szilvafélék, de fontos szerep jutott az állományban a diófák termésének is. Sokfelé a szőlőültetvényekben közönséges volt a gyümölcsfák jelenléte. A portákon levő gyümölcsfaállomány gyakran csak a kertek végét foglalta el, vagy - pl. sűrű szilvás-sövényként akár a kerítést helyettesítette. A fákat alig gondozták, nem metszették, legfeljebb