Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK
ritkították, nem rendezték sorokba, s nem is permetezték. Intenzívebb gyümölcsészet a folyóvölgyekre futó oldalakon honosodott meg, részben a filoxéra-vész után, a 19-20. század fordulójától, részben pedig - párhuzamosan a közös- és a magángazdaságokban - a termelőszövetkezeti időszakban, az 1960as évektől. A 18-19. században is jelentős volt viszont Tokaj-Hegyalja Bodrog menti településeinek és a Meződülő falvainak gyümölcstermelése: mindkettő számottevő kereskedelem szolgálatában állt (FRISNYÁK S. 1985. 115,124). Összegezve, a művelési módok, az eszközkészlet és a technika alapján a zempléni falvak földművelő kultúráját a domb- és hegyvidéki földművelő gazdálkodás sajátos formájaként kell értelmeznünk, amely azonban átmenet a kárpáti tájak és az Alföld között. Ikvai Nándor szerint a kárpáti hatások dominálnak, az alföldi hatás gyenge volt (újabb gabonafélék, és az azokkal terjedő kaszás aratás az 1890-es évektől, a henger és a tarlógereblye használata - utóbbi a 20. század derekán hódított teret a hegyvidéken -, Tokaj-Hegyalj a kapái stb.). A sík vidék impulzusai elsősorban a Hernád-völgy felől érték el a zempléni hegyvidék falvait. Viszont kárpáti jellegzetességnek tarthatjuk az állványokon való takarmányszárítást, az asszonyok földművelésben vállalt szerepét (háton való trágyahordás, sarlós aratás), a gyűjtögetés nagy jelentőségét, a szerszámok közül pedig a gereblyés aratókaszát, a rövid nyelű szórólapátot, a szénavillát, a rudasboglyát, a csűrben való gabona szórást (szelelést), nem utolsósorban a szállítás és teherhordás egyes eszközeit, köztük kerekes járművek formáit (IKVAI N. 1967. 175-176; IKVAI N. 1981.38). A telepes falvak népessége, az egykori ruszin (kárpátukrán), német és szlovák lakosság ugyanazokat a munkaeszközöket használja a földművelő gazdálkodásában, mint az eredeti magyar népesség. Az etnikai tagolódás terminológiai vonatkozásokban sem jelent lényeges elkülönülést. Az ökológiai feltételek és a gazdasági kényszer hasonlósága az egységesülés irányába hatottak (IKVAI N. 1967. 177-178). Az állattartás és pásztorkodás néhány jellemzője A történeti-néprajzi kutatások eredményei alapján egyértelműen megállapítható, hogy a mai Magyarország középhegységi területein az elmúlt századokban erdei pásztorkodás folyt. Jellemzően a lombos erdők előterei, ritkásai és tisztásai biztosították az állatállomány nyári takarmánybázisát. A sertések és a juhok téli legeltetése révén is ezek a térségek hasznosultak, kiegészülve a tölgy-, ritkábban a bükkerdők makkjával, valamint a lombtakarmánnyal, az erdei rétek és füvek begyűjtött szénafüvével, és a falevéllel való almozás régies eljárásmódjával az istállózó tartásmódban. Ez a domb- és hegyvidéki zóna peremterületein és a folyóvölgyekben a sík vidéki legeltetés jelenségeivel bővült ki, a kettő azonban gyakran együtt volt kimutatható - a takarmánybázis éves ciklusainak megfelelően - az egyes kistájak állattartó tradíciójában. (Összegzőén: PALÁDIKOVÁCS A. 1965. 42; SZABADFALVI J. 1970. 30-31; PETERCSAK T. 1992. 101-114). Az oldalakon, hátságokon húzódó réteken ma is tanúk azok a
