Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELŐADÁSOK ÉS CIKKEK A MUZEOLÓGIAI KÖRÉBŐL
ségét, különösen is a népviselet táji változataiban. Nem véletlen, hogy a lokális vagy a kistáji néprajzi karakter kifejezésének talán legfontosabb kelléke a múzeumok kiállításaiban a helyi viselet, s természetesen az sem, hogy - a magyarországi népviseletek történetének fényében 7 - a tárlatok viselet-rekonstrukciói nem csupán időrendben mutatnak eltérést, hanem azzal összefüggésben a „helyi" viselet jellegében és kvalitásában is. A fentiek talán körvonalazzák azt, hogy miért nincs lehetőség a néprajzi kiállítások olyan „összehangolására", hogy például egy-egy turisztikai útvonal mentén a látogató egymáshoz illeszkedő, egymást tartalmilag is „bővítő" tárlatokat lásson. A dolog kulcsa elsősorban az, hogy Magyarország nagy tájain lényegében egységes rendszerű volt a paraszti tevékenység, amit jobbára csak árnyaltak a munkakultúra kistáji változatai. Ennek a problematikának a bemutatása a kiállításaink döntő többségében lehetetlen: sem metodikai előzmények, sem ehhez szükséges tárgyi kollekciók nem állnak rendelkezésre. De talán nem is szükséges, s a szűkebb vagy tágabb környék, táj „hagyományait", a mostani generációk örökségét másfajta tartalmi tartományokkal bővítve érdemes közelíteni. Magam ezért is szerencsésnek érzem az új törvényünk vonatkozó részét, hogy ti. a regionális múzeumok esetében legalább két múzeumi szakág tevékenysége elvárható. Talán nem kell hangsúlyozni, hogy így valamivel több esély van az örökség táji változatainak feltárására és bemutatására is. Fentebb már utaltam arra, hogy a múzeumok kiállításainak tartalmában, de egészében, a helyi múzeumi „ideában" nem mindig kvadrál a szaktudomány, a múzeumi szakág és a helyi közösség elvárása. Ennek csak egyik vonása az, hogy a lokális társadalom - leszámítva a koherens kulturális örökséget hangsúlyozó jászokat, a hajdúságot, és kis számú hasonló csoportot - elsősorban a múzeumnak helyet adó település örökségét hangsúlyozza, s a „városkörnyék", a kistáj szerepét ebben a vonatkozásban másodlagosnak tartja. (A látszólag homogén műveltségű tájakon belül is vannak markánsan eltérő falucsoportok, társadalmi csoportok.) Természetesen azt tartja saját közössége kulturális örökségének, amit maga annak ismer, vállal, s úgy, ahogyan ő - vagy kis számú, erre kiválasztott reprezentáns személyiség - azt közösnek tartja. Ez a vélekedés a helyi kulturális karaktert kortalannak, de leginkább archaikusnak, a modernizáció előttinek véli, s egészében felértékeli a rámaradt tárgyakat, emlékeket. A tárgyakat lokálisnak és egyedinek gondolja, számára a kiállítási fotókon szereplők nem ismeretlenek, hanem gyakran személyes kötődésűek. Az egyes tárgyakat személyesen is hozzá kapcsolja az előző generációk valamelyik tagjához, s úgy véli, hogy attól a szóban forgó tárgy érdekesebb lesz az idegen látogató számára is, sőt, az másutt talán nem is láthatott még olyat, mint az általa ismert személy - akár köztárgyként elterjedt - kiállítási darabja. Nehéz eldönteni, hogy az-e a jobb, ha a muzeológus is helybeli, s maga is személyében kötődik ehhez az örökséghez, vagy máshonnan érkezik, s feladatát szikáran végiggondolva, e tárgyak bilincsé6 KÓS A László 1990.; VIGA Gyula-VISZÓCZKY Ilona 2003. 275-281. 7 FLÓRIÁN Mária 1997. 585-767. különösen 729-744.
