Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELŐADÁSOK ÉS CIKKEK A MUZEOLÓGIAI KÖRÉBŐL

kulturális örökségének azonos szempontú, rendszerelvű feltárása, gyűjtése metodikailag sem kidolgozott, nem is szólva arról, hogy a kulturális folyamatok szakaszainak követése, a változások és a változatok dokumentálása csak elvétve merült fel. Jól megszervezett, kvalitásos erőkből álló munkacsoportok is csak hosszú, szívós munkával voltak képesek egy-egy tájegység, de leginkább egyegy település vagy település-csoport néprajzi feltárására, feldolgozására, és alig van példa teljességre törekvő tárgyi gyűjtésre és annak bemutatására.

4 A kevés példa arra figyelmeztet, hogy a tárgyi anyag szinkronikus feltárása, s az abban felmutatható korábbi tárgygenerációk felismerése egy településen is hatalmas feladat, figyelembe véve a tárgyi ellátottság társadalmi vonatkozásait is. Megkonstruálatlanok és ma már megkonstruálhatatlanok azok a modellek, amelyek egy-egy térség tárgyi műveltségének történeti rétegeit és változásait olyan módon mutatnák be, hogy akár csak elkülönítik a „helyben előállított" tárgyakat a máshonnan beszerzettektől. Mindezek persze egy szaktudomány gondjai és reményei, a múzeumi gyűjtemények, különösen pedig a kiállítások más elvárások mentén szerveződtek. Az egymást váltó néprajzos generációk - érthető módon - a régies, a használatból kikopó tárgyakat deponálták, s elmúló, vagy már eleve csak az emlékezetben élő munkakultúra rekonstrukcióját igyekeztek elvégezni azok segítségével - különösen a múzeumi tárlatokon. Itt persze rendre megfogalmazódott annak igénye, hogy a „helyi" tárgyak és eljárásmódok hangsúlyosan jelenjenek meg, de kevés lehetőség nyílott annak érzékeltetésére, hogy a látvány valóban regionális formáció-e vagy az általánosságban ismert eszköz- és munkakultúra helybeli előfordulása és dokumentálása. Ez persze nem csoda, hiszen a tárgyi örökségnek csupán kisebb része az, aminek szűken behatárolt az elterjedése, az eszközkultúra és munkakultúra döntő része akár kontinentális összefüggésrendszerben és hosszú történeti szakaszokon át értelmezhető. Úgy gondolom, hogy a néprajzi kiállítások látogatói erről ugyancsak kevés információt kapnak, s az sem véletlen, hogy a nagyobb történeti kimetszésű tárlatokban a „néprajzi" anyag általában úgy jelenik meg a „régészeti" és a „történeti" után, mintha a favillák vagy gereblyék a 19-20. század technikai vívmányai lettek volna. Nem véletlen az sem természetesen, hogy a lokális, ill. táji „színek" érzékeltetése a 19. század második felének, utolsó harmadának tárgyi generációi révén valósul meg. Ez nem csak azért van, mert ebből a korszakból maradtak fent nagyobb számban tárgyak - a tárgy számok amúgy is megnövekedtek a 19. század derekától

5 -, hanem azért is, mert a parasztság polgárosodásának időszakában formálódnak meg azok a tevékenységi formák, azok a kistérségi munkakultúrák, amelyek az átformálódó gazdasági vérkeringésbe egy-egy csoportot bekapcsoltak. Másrészt, akkor alakult ki az a reprezentáció, ami hangsúlyozza és a kívülállók számára tudatosítja ezeknek a csoportoknak a sajátosságát, egyedi4 Szinte mitologikusán emlegeti a magyar néprajz az átányi példát. Számos, gyakran citált művük közül itt kiemelem: FÉL Edit-HOFER Tamás 1961. 487-535. 5 K. CSILLÉRY Klára 1977. 14-20.; HOFER Tamás 1975. 398-^-14.