Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

területeken a mediterrán jellegű, transzhumáló vándorpásztorkodásnak. Ez a forma a tartásmód és a haszonvétel szempontjából egyaránt sokkal gazdagabb, színesebb vonulatát képviseli állattartásunknak, mint az alföldi területek esetében ismertetett típus. A jelzett táji típusokat igazolják a történeti források mellett a helynevek, melyek között nagy számban fordulnak elő a kecskével kapcsolatos összetételek. A történeti rétegzettséget jelzik a kecskével kapcsolatos terminológiák, melyekben - az átadó népesség szerint - jól elválasztható legalább két fő szócsoport: a honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszavaké, s azoké, amelyek minden bizonnyal a vlach pásztornyelv részeként terjedtek el a magyarság s a környező népek nyelvében. Feltűnő, hogy a kecskével kapcsolatos szavak többsége, illetve a nemek és életkorok megjelölésére szolgáló terminológiáknak milyen nagy száma keletkezett állatterelő szóból, s tartozik ily módon az európai és a török nyelvek korai rétegébe (pl. maga a kecske, a cáp, a bak, a gida és a gödölye). A kecskét tartó gazdaságok típusait figyelembe véve egyaránt megtalálható volt az állat a legszegényebbek gazdaságában, akik emellett gyakran nem is tartottak más állatot, a komplex üzem szervezetű parasztgazdaságokban, a pásztorok kezén, s a várak és majorságok állatállományában, főleg a juhászat kísérőjeként. A típusok vázlatos bemutatása is érzékelteti azt, hogy ezen formák kialakulásában nem a kecsketartás volt a döntő, hanem csupán kísérője, velejárója volt más állatok, főleg a juh tartásának, a kecsketartás típusai és építményei lényegében a Kárpát-medence juhászatának Földes László által felvázolt típusaival esnek egybe (leszámítva a merinótartást). Az évszázadok során, más állatfajtákkal való közös tartás, illetve más állatok tartása hagyományainak felhasználása révén a kecsketartásnak egy sajátosan kevert kultúrája alakult ki, melyben egyaránt megtalálhatók a szarvasmarha és a juh tartásának hagyományos elemei, alkalmi megoldások, s alkalmanként az állattartó kultúra legprimitívebb jelenségei. Ezek közé tartozik a kecskének a juhokkal való közös tartása is, mely feltehetően a két állat korai domesztikációja óta általános, akárcsak tejük közös feldolgozása. A kecsketartás a legújabb időkig, helyenként szinte napjainkig megőrizte az állattartó kultúra extenzív hagyományait. A kecske tartásában az egész évben való legeltetés játszott meghatározó szerepet, s elhanyagolható volt a takarmányozás jelentősége. A 16. század közepétől szinte napjainkig nyomon követhető az a szívós küzdelem, mellyel az államhatalom, s a kultúra magasabb rendű megnyilvánulásaiból élő közösségek igyekeztek gátat szabni a kecskék legeltetésének. Elsősorban az erdők védelmében tettek intézkedéseket, de az alföldi falvak közösségei is kiszorították a kecskét a legelőről, kialakítva ezzel az állat tartásának egy sajátos típusát: a pányván tartást. E tiltásokban, rendelkezésekben azonban évszázadokon keresztül két gondolat húzódott párhuzamosan végig. Egyfelől az erdők és a földműveléssel hasznosított területek védelme, másfelől az a felismerés, hogy a társadalom szegényebb rétegei számára létfeltétel a kecske tartása. Ennek köszönhető az is, hogy a múlt század utolsó harmadától fogva