Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

aktív propagandát folytattak a kecsketartás fellendítéséért a gazdasági szakírók, s háborús időben, szociális nehézségek esetén maga az államhatalom is támogatta a gondolatot: legelők kijelölését rendelte el, s fajtiszta tenyészállatok szervezett importjáról gondoskodott. A kecsketartás haszonvételével kapcsolatban utalnom kell egy sajátos kettősségre. A földművelő népesség, amely elsősorban a tehén pótlására tartott kecskét, a haszonvételnek is lényegesen kevesebb formáját ismerte és gyakorolta. Számukra szinte csak a tejhozam a fontos, melyet elsősorban nyersen vagy főzéshez felhasználva fogyasztanak, s legfeljebb a tehéntej mintájára dolgozzák fel, általában oltóanyagok ismerete nélkül, s ezzel a tejtermékeknek csupán szegényes skáláját állítva elő. Produktumai általában nem jutnak túl a túró, vaj és tejföl készítésének szintjén. Ezzel szemben a hegyvidéki területeken sokkal általánosabban ismert a tejoltó anyagok készítése és használata, mellyel a tejtermékek lényegesen gazdagabb skálája állítható elő. Ez a kettősség jellemzi a kecsketej feldolgozását is. Az oltóanyagok készítése és használata a juhászok és a juhászat hagyományait jelzi. Be kell ismernem, hogy mondandómmal feltehetően még a látszatát sem sikerült keltenem a kecsketartás átfogó ismertetésének - ha szükséges, s tudok -, akkor igyekszem esetleges felmerülő kérdéseikre választ adni. Végezetül azonban hadd említsek még néhány konkrét dolgot, ami itteni gyűjtésem kapcsán merült fel, s esetleg további tanulságokkal is szolgálhat. Tavaly nyáron Kéleshalmon találtam egy sajátos gazdaságot - nem véletlenül, hanem Bárth János hívta fel rá a figyelmemet -, ahol a kecsketartásnak egy sajátos példáját figyelhettem meg. Hangsúlyoznom kell, hogy ez a példa nem tipikus, de bennem mégis a korai állattartó kultúra valamiféle modelljét idézte. Egy világtól elzárkózott, szinte remeteéletet élő emberről van szó, aki gyakorlatilag a kecsketartás hasznából tartja fenn magát. Nagyszámú, 30-50 állatot tart, melyeket gyakorlatilag egész évben legeltet. Tél folyamán még a szomszédos falvak sem bánják, ha véletlenül határukba téved állataival. Kecskéi számára földbevájt ól szolgál enyhelyül. Az állatok tejét eladja, illetve sajttá, túróvá feldolgozva értékesíti. A kecske faggyával főz, a téli hideg ellen kecskebőr ködmönt visel, mely nem más, mint durván kidolgozott bőr szabás és varrás nélkül. Nem szeretnék semmiféle dilettánsnak tűnő következtetést levonni ezen példából, de aligha tagadhatom, hogy egyfajta modellt, s a későbbi munkámhoz sok tanulságot hordozott számomra e furcsa ember gazdasága. A másik dolog elsősorban folklorisztikai vonatkozású. Kéleshalom környékén találtam egy érdekes kincs-mondát, mellyel egyúttal Kecske s-puszta nevét is magyarázzák. E szerint, valamikor régen egy kőkecskét találtak a földben, amely - mint utóbb kiderült - arannyal volt tele. Ez a történet nem ismeretlen más területen sem, s meglepő, hogy pl. éppen a Sárköz dunántúli oldaláról és Baranyából ismerjük Andrásfalvy Bertalan közléséből. Ott szintén egy kőkecskéről van szó, melyet szántás közben találtak, s borona lenyomtatására használták. Mígnem egyszer - a történet szerint - megjelent a kecske gazdája, egy török, aki visszakövetelte a kecskéjét, s annak fejét lecsa-