Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN
A csigacsináló A magyar népi táplálkozásban - tájanként eltérő jelentőséggel ugyan - fontos szerepet játszottak a különféle levesek, köztük a különböző húslevesek. Ez utóbbiakba az asszonyok többféle, eltérő formájúra vágott, gyúrt tojásos tésztát főztek, s külön táji hagyománya alakult ki annak, hogy az egyes levesfajtákba melyik levestészta a legalkalmasabb, legízletesebb. A különféle metéltek, laskák, kockák, s egyéb tésztaféleségek között megkülönböztetett szerepe volt annak, amelyet a vékonyra nyújtott tésztából, aprócska bordán formáztak meg egy kis méretű orsó segítségével. Ennek neve általában csiga vagy lúdgége, ám az elnevezésnek sajátos szóföldrajzi összefüggései vannak, amelyek egybeesnek a tésztakészítő eszköz típusaival és elterjedésével, valamint a csigaleves táplálkozásbeli jelentőségével is. Az Alföldön, s az ország keleti felében általános a csiga elnevezés, melyhez közvetlenül csatlakozik az erdélyi népnyelv csiga falatka, csiga makaróni és csigás, valamint északkeleten a zempléni népnyelv csigametéltke kifejezése. Az Északi-középhegység palóc lakta területein a bordás tészta, bordás haluska, bordás csík szóalakokkal jelölte a népnyelv ezt a tésztafajtát, amelyet a Bükk hegység területén, valamint a Sajó, Bódva és a Hernád folyók völgyében ismét az általánosabb csiga alak vált fel - talán az alföldi népnyelv hatásaként. Az eddigiekkel ellentétben a Dunántúlon, s a hozzá északról csatlakozó szlovákiai magyar területeken lúdgége e levestészta neve. A tészta készítésére szolgáló eszközök neve lényegében a fentiekhez igazodik: az ország keleti felében csigacsináló, csigacsináló borda, csigacsapó, csigafa, a Dunántúlon viszont lúdgége borda, lúdgégecsináló. Azért időztem hosszabban az elnevezéseknél, mert azok különbözősége a kulturális jelenség eltérő intenzitására is utal. Amíg ugyanis a Dunántúlon az említett tésztaféleség ma is kevéssé elterjedt, addig az ország keleti felében a csigaleves az ünnepi étkezés - különösen a lakodalom és a disznótor - elengedhetetlen része. Míg a Dunántúlon ma is megyényi területeken ismeretlen, addig a keleti országrészben meghatározó részese az ünnepi táplálkozásnak. S míg a Dunántúl településein csupán a szövőszék nádbordájának darabjain készül ez a tésztaféleség, addig az Alföldön és az északi hegyvidéken - a főleg felvidéki bordások készítményei mellett - változatos eszközkultúra szolgál az előállításra. Ezek közül kitűnnek a főleg Debrecen környéki, mázas cserép csigacsinálók, amelyeket főleg a múlt században készítettek a cívisváros pipásmesterei, valamint a Hajdúság és a Bükk-vidék díszesen faragott, gyakran évszámos, alkalmanként parányi tükröcskékkel is díszített és festett fa remeklései, melyek között
