Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
ELŐADÁSOK A RÁDIÓBAN
Kecsketartás Magyarországon B ár a magyarság állatállományában - koronként és területenként változó arányban - a szarvasmarha, a ló, a sertés és a juh tartása játszott fő szerepet, a domináns állatfajok mellett, az említetteket meg sem közelítő számban ugyan, de ott szerepeltek ugyancsak nagy múltú háziállatok. A magyar nyelvterületen elsősorban a kecske, a szamár, a bivaly és az öszvér tartása érdemel figyelmet ezek közül, különösen a kecske, amelyik az egyik legkorábban domesztikált háziállat. A hazai állatállománynak mindig csak kis hányada volt kecske, ez az állatfaj csak ritkán érte el az állatlétszám 1%-át. Ennek ellenére, ha az ide vonatkozó történeti adatokat és a recens gyűjtések tanúságait számba vesszük, meglehetősen változatos kép bontakozik ki előttünk. Az állomány az ország területén mindig egyenetlenül oszlott meg, ami jelzi, hogy voltak körzetek, ahol a kecsketartásnak számottevő jelentősége lehetett. Különösen az ország hegyesdombos peremterületein volt jelen nagyobb számban, az Alföldről ritkábban említik. Amíg a hegyvidéken ott találjuk a kecskét az uradalmak majorsági állatállományában, addig az Alföldön csupán a szegényebb emberek tartották, valamint a falvak és mezővárosok kézművesei. A kecske tartását az egész éven át való legeltetés jellemezte. Nemegyszer télen is kihajtották, amikor az állat a hó alól kaparta ki táplálékát. Különösen szívesen tartották erdős területen, ahol a fák friss hajtásait legelte. Éppen ezért már a 16. századtól nagy számban találkozunk rendeletekkel, amelyek az erdők, bányaművek területéről igyekeznek kitiltani a kecskék legeltetését, megakadályozandó a faállomány tönkretételét. Megfigyelhető, hogy a kecsketartás jelentősége feszítőbb szociális nehézségek, elsősorban háborúk idején nő meg, s nem véletlen, hogy még századunkban is többen nagyobb mérvű elterjesztésével véltek megoldhatónak szociális és ellátási problémákat. Történtek is kísérletek nagyobb tenyészértékű, jól tejelő - elsősorban svájci és németországi - fajták meghonosítására, ez azonban nem járt igazán sikerrel, s a kecskeállomány meglehetősen gyenge minőségben érte meg az 1950-es éveket, amikor a tartás végképp háttérbe szorult. A „szegény ember tehene"-ként is emlegetett, igénytelen konyhai hulladékon és út mentén kaszált szénán is könnyen eltartható kecske elsősorban tej haszna révén kapott szerepet népünk gazdálkodásában. Súlyához viszonyítva a kecske a legtöbb tejet adó domesztikált állat, ezért volt alkalmas arra, pl. földtelen, szegény családoknál, hogy meghatározó szerepet kapjon a táplálkozásban. A kecsketejet általában frissen fogyasztották, s különösen javalltak azt tüdőbeteg
