Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ

megnövekedett lélekszáma kikényszeríti a dél-borsodi legelők egy részének feltörését és kiparcellázását, szorosan összefügg az egész Tisza-völgy tájátalakító munkájával, a vízrendezéssel elkezdett „második honfoglalással" is. Az pedig, hogy a korábban háziszőttes anyagokból előállított, geometrikus mintákkal, gyakran keresztszemes technikával készített matyó viselet és textília kivirágzik, s a szépmíves szűcsök és a mintát előrajzoló íróasszonyok kezén megformálódik a szabadrajzú, térkitöltő matyó mustra, az 1840-es évektől megjelenő, gyári ruházati anyagok rohamos elterjedésével függ össze. Ez az, ami az ország különböző tájain lehetővé teszi, hogy a jobbágyfelszabadítás után lassan polgárosodó vidéki Magyarország parasztjai megformálják karakteres viseletüket, ami kifejezi összetartozásukat, s eltérésüket, másságukat a környező csoportokhoz képest. De folytathatnám azzal is, hogy egybeesik a matyó népművészet új stílusának kialakulása az egész magyarországi tárgyalkotó kultúra nagy korszakváltásával, s hogy egészében mindaz, ami a matyóság hagyományos műveltségének átalakulásában történik, valójában a magyar népi kultúra változásának történeti folyamatát tükrözi. Miért van tehát mégis, hogy a matyó hímzés és viselet, népművészet - hasonlóan például a palóchoz, a sárközihez, a kalotaszegihez, a torockóihoz, s még néhány karakteres csoporthoz - máig a magyarság, a magyar néphagyomány reprezentánsa maradt? Miért, hogy Mezőkövesden - valamelyest Szentistvánban és Tardon - máig őrzik ezt a közös örökséget, s aligha jelenhet meg Magyarországot bemutató könyv, film, bármiféle reklám, ami nélkülözné a matyó kézimunkát és a sokszínű népviseletet? A magyarázat megint csak nagyobb összefüggésben keresendő, aminek a matyóság említett kultúrája egy lokális példáját képviseli. Magyarországon a 19. század legvégén, a 19-20. század fordulóján - hasonlóan mint ugyanekkor Angliában vagy Skandináviában - zajlik a nemzeti kultúra konstruálása, megszerkesztése. A nemesség és a történelmi középosztály ebben elsősorban a paraszti hagyományhoz nyúl vissza, azt gondolván, hogy a paraszti kultúra még élő, reprezentatív formái régiek, ősiek, egy közös nemzeti hagyomány emlékei. Ebből emelnek tehát, általuk kiválasztott elemeket a megformálódó nemzeti kultúrába: ezt a - ma már jól tudjuk - zömmel 19. századi, a népművészet új stíluskorszakába tartozó paraszti műveltséget gondolják vállalható, közös nemzeti örökségnek. Amikor tehát a főrendek jeles képviselői matyó lakodalmast jelenítenek meg, s díszes matyó viseletben táncolnak az 191 l-es operabálon, egyszerre tesznek hitet magyarságuk mellett, s teszik ezt a viseletet a magyar nemzeti kultúra egyik jelképévé. Ezt erősíti meg a matyó kézimunka világhíre, amit mind az idegenforgalom, mind a kereskedelem terjeszt. Azt mondhatjuk, hogy a matyó népművészet karakteres megformálódása és virágkora éppen úgy az 1840-1920 közötti évtizedekre tehető, ahogyan a Kárpátmedence belső területein mindenhol ez a korszak a paraszti polgárosodás első nagy etapja. Erre az időszakra esik tehát a paraszti kultúra táji formációinak kialakulása, ami táji válaszokként is értelmezhető a földrajzi, gazdasági és társadalmi kihívásokra. Az útkeresések, az alkotó egyéniségek, a lokális stílusok idő-