Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)

KÖNYVEK, KIÁLLÍTÁSOK, RENDEZVÉNYEK ELÉ

szaka ez a népművészetben is, amiben elkülönül a köznapi és az ünnepi tárgyak világa, a tárgyi univerzum reprezentációs szférája. Ez sokféleséget jelent, próbálkozásokat: sokfelé a tradicionális javak teljes elvetését, lecserélését, másutt kulturális karakterjeggyé való emelését. Összefügg ezzel, s nem új keletű az a dilemma sem, hogy mi a szerepe ennek a kulturális örökségnek az újabb generációk életében, s hol van a vállalásának határa. Miként aktualizálhatok, adaptálhatók részletei, már ha valóban adaptálhatók. S hol következik az idegenforgalmi show, ami sértheti, ronthatja ennek az örökségnek, esetünkben a matyóságnak a hitelét. A 20. század derekának szociográfusai komoly kritikával illették a túlzásba vitt matyó kirakatot, s kétes dicsőségünek érezték, hogy a Mezőkövesden járt amerikai filmes stáb rendezője, hazatérve, a némafilm két klasszikusa - ahogy gyermekkorban mondtuk - Stan és Pan fejére illeszti a matyó legények szűk kalapját. Úgy gondolom, hogy ehhez a kulturális örökséghez, a hagyományhoz való viszony máig megosztja annak örököseit, miközben rendre olyan helyzetek alakulnak, amelyek az örökségről felelősséggel gondolkodókat is belekényszerítik az eladható produkciókba. Máig szűk az áteresz a népművészeti hagyomány és a mai, tovább éltethető formák között. A matyóság kultúrája integráló, összevonó kultúra. A matyó bútor miskolci festőasztalosok újabb stílusú készítménye. A matyóság kerámiáit tiszafüredi, mezőcsáti, pásztói, nem utolsósorban gömöri fazekasok készítették. Lakóházaik, tüzelős óljaik azonosak voltak a magyar Alföld hasonló funkciójú objektumaival. Életmódjuk, gazdálkodásuk sík vidéki jellegű, egykori summásaik vándorlása pedig az egész térség hasonlóan kiáltó társadalmi feszültségeit tükrözi. A mezőkövesdi „hadas" városrész sem egyedülálló településforma, a matyó lakodalmas kalács pedig jól ismert a palóc vidékeken is. Mégis, mindezt a matyóság úgy integrálta, hogy matyónak tudja, s erősíti vele a maga összetartozásának, a közös kulturális örökség vállalásának lehetőségét. Bizonyos vagyok benne, hogy mindez - ahogyan a kunok, a jászok, akár a székelyek esetében - koherens tényező, s erőt ad egy közösség megmaradásához, összetartásához, közös érdekeinek együttes artikulálásához. Ha úgy tetszik, összeér ezen a ponton a múlt és a jövő: a közös múlt emlékeit organikusan magába építő, folytonosan változó, megújuló kultúra együttes formálása. Úgy remélem, hogy akik most együtt vagyunk - bár talán eltérő a hozzá való viszonyunk -, valamennyien fontosnak tartjuk ennek a kulturális örökségnek a megismerését és megismertetését. Aki ismeri múltunknak ezt az örökségét, az vagy téved, vagy nem mond igazat, amikor arról beszél, hogy ennek a népnek, nemzetnek csak a vászongatya a kulturális hagyatéka, ahogyan ezt - egyébként végtelenül toleráns - írástudók, a maguk emlékezete számára manapság is meg-megfogalmazzák. Magam azt remélem, hogy a maga szerény eszközeivel ez a kiállítás is a hagyomány megismerését, s mint minden ismeret, a megértést és a tisztánlátást segíti. Ebben a reményben köszönöm meg Igazgató Asszony és a Megyei Könyvtár meghívását, a Matyó Múzeum és a Herman Ottó Múzeum néprajzi anyagának befogadását. Megköszönöm Mezőkövesdről Csirmazné