Viga Gyula: Miscellanea museologica (Officina Musei 12. Miskolc, 2002)
ELŐADÁSOK ÉS CIKKEK A MUZEOLÓGIA KÖRÉBŐL
kezdve erősödött képzett muzeológusokkal a múzeum: régészek, etnográfusok, történészek, művészettörténészek, valamint fotós és restaurátor segítőik látják el a szaporodó feladatokat. Mindezt együtt tudja, dologi feltételeihez mérten, artikulálni az a szakembergárda, akik tevékenységükkel meghatározzák a néprajzi muzeológiát. Beleértendő ebbe a körbe az államosított intézmény első igazgatója, a jeles építész Vargha László, aki egy megyei szabadtéri múzeum tervét is megalkotja, rövid két évre Gáborján Alice, de különösen Bodgál Ferenc és Lajos Árpád személye. Az előző szakérettségis vasas múlttal, az utóbbi szűcs elődökkel, rövid ideig messze mutató tudományos pálya-indulással. 14 Tevékenységük azt igazolja, hogy a muzeológus szakmai szándéka nem áll szöges ellentétben a korszak művelődéspolitikájával, hiszen az életmódban lezajló változások követése és a tradicionális technikák tárgyainak mentése valóban méltó múzeumi feladat. Ebben az időszakban a miskolci - immár Herman Ottó Múzeum - gyűjtőköre kiterjed a Hernád vonaláig, Sárospatakkal osztozva a néprajzi munka feladatain is. 1962-re, a megyei múzeumi szervezetek létrehozásának idejére a néprajzi gyűjtemény 5000 tárgyat számlál. Ez a sodró lendületű tárgyi gyűjtés az 1960-as években is folytatódik. A szakembergárda 1966-ban a Debrecenben frissen végzett Bodó Sándorral egészül ki, ők hárman az 1960-as évek végéig - Veres László számításai szerint - újabb 5-6 ezer tárgyat gyűjtenek. (Csak megjegyzem, hogy más szakmák, elsősorban a régészet is nagyszerű szakemberekkel rendelkezik ebben az időszakban, akik fiatalon nemzetközi tekintélyre tesznek szert.) A muzeológus kollégák ebben az időszakban rendkívül sokat tesznek a népi kultúra tradíciójának megismertetéséért, a múzeumügy társadalmasításáért. Megszámlálhatatlan ismeretterjesztő előadáson népszerűsítik a térség kulturális örökségét, s még évtizedekkel haláluk után is jönnek a múzeumba olyan emberek, akik Bodgál szakköri foglalkozásain, vagy Lajos Árpád dallal, akár tánccal kísért előadásain kötelezték el örökre magukat a néprajzi érdeklődés mellett. 4. Az új tulajdonlási rendben, a hozzá igazodó törvény alapján, s az ellentmondásos tudomány- és művelődéspolitika időszakában a magyar múzeumügy, benne a néprajzi muzeológia jelentősen előre lép. Igaz ez Miskolcon is, de ott a tárgyi feltételek nagyon kedvezőtlenek. A múzeum megalakulásától kezdve folyamatosan zajlik a küzdelem a megfelelő épületért. A Borsod-Miskolci Múzeum számára a város kezdetben a Papszeren álló református scola három helyiségét biztosítja, majd a gyűjtemények fokozatosan foglalják el az épületet. (A ház 1930-ban már csak múzeumi célokat szolgált.) Soha nem valósul meg az Egyesület által megálmodott „kultúrpalota", ami a közgyűjteményeknek adott volna teret, s a város művelődésének centruma lehetett volna. Az öreg múzeumépület Szinva felőli oldalának többszöri megrongálódása miatt, az 1960-as évek végétől az egykori Kereskedelmi és Iparkamara székháza (ma a Miskolci Akadémiai Bizottság székháza) ad helyet a múzeumi szervezet hivatalának, majd 1980-ban 14 Bodgál Ferencről: Balassa Iván 1973. 377-379., Lajos Árpádról: Szabadfalvi József 1977.577-579.
