Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

említenek a források, ami önmagában is utal a vallásos nyomtatványok s bizonyára egyéb kegytárgyak terjedési útvonalára is. Tömeges volt a pócsi búcsú látogatása, ami még a ruszin folklórba is bekerült; Szepes vármegyében jegyezték fel, hogy az ügyetlen, bamba emberre mondták: „Még Pócsra sem talál el!" A közös múlt emlékeiből különösen sokáig megőrződött a ruszinság történeti tudatában, hogy a ruszin Rákóczi népe, gens fidelissima. Hodinka Antal kutatásai igazolták, hogy a fejedelem Bereg megyei falvainak népe valóban nagy számban állt a kuruc zászlók alá, de a közelmúltig megőrizte ennek emlékét a ruszin népköltészet is. Márkus Mihály közléséből tudjuk, hogy a Bereg megyei Szolyvától (Szvaljava) keletre nyíló Duszinai-völgy községeiben, Zajgón (Duszina) és Kopáron (Rosszos) a karácsony esti vacsorák is őrzik az elbujdosott fejedelem emlékét. Az említett községekben a ruszinok úgy terítik meg az ünnepi asztalt, hogy annak fő helyét üresen hagyják egykori uruk, az elbujdosott fejedelem, //. Rákóczi Ferenc számára. Az interetnikus kapcsolatok vonatkozásában is ki kell emelni Udvari eredményeit a ruszin nyelvfejlődés, nyelvhasználat területén. Megkülönböztetett figyelmet szentel a 18. századi ruszin írásbeliségnek, s igen finom megfigyeléseket tesz a bilingvizmus, a nyelvváltás és az asszimiláció kérdéseiben. Vizsgálatai szerint több évszázados népi kapcsolatok tükröződnek a szlovákiai ruszin nyelvjárásokban is: azok kölcsönhatásban fejlődtek a szlovák, lengyel és magyar dialektusokkal, de hatott rájuk a német telepesek nyelve is. Más vonatkozásban e térségben le nem zárult nyelvi folyamatok figyelhetők meg, s Észak-Zemplénben, Sáros és Szepes megyékben jelentős a szlovák nyelvi hatás. Az 1950-es évekig ez lényegében öntörvényű folyamatként fogható fel, amit addig nem befolyásoltak az ukrán irodalmi nyelv tendenciái. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a szlovák-ruszin nyelvi és műveltségi érintkezés területe, az onnan történő 18. századi kirajzások közvetlenül is kapcsolatosak a mai Magyarország területén levő ruszin szórványokkal. Niedermüller Péter Rudabányácska településtörténete kapcsán vetette fel, de a többi ruszin szórvány esetén is megfogalmazódik a kérdés, hogy az áttelepülők vajon nem egy eleve rétegzett, „átmeneti" kultúrával és nyelvvel (szlovják, szoták) érkeztek-e későbbi lakóhelyükre. A ruszin művelődéstörténet kutatásában megkülönböztetett hely illeti meg az egyház szerepének, jelentőségének vizsgálatát. A történeti Magyarország ruszinok által lakott területei sem politikai, sem adminisztratív egységet nem alkottak, a vármegyehatárok nem estek egybe etnikai-nyelvi határokkal. Nem volt ruszin többségű királyi város, a mezővárosok közül is csupán három bírt ruszin többséggel a 18. században (Alsó-Verecke Bereg megyében, Kőrösmező Máramarosban és Nagypeleske Szatmár megyében). A ruszin társadalom a 18. században nem rendelkezett saját feudális osztállyal, nem volt polgársága sem. A fejletlen társadalmi struktúra következtében az egyház volt az anyanyelvi kultúra és nyelvhasználat befogadója, a ruszin kultúra és anyanyelv kerete és letéteményese. Az egyházi hagyomány nem csupán a művelődésre gyakorolt hatást, hanem a kialakuló nemzeti újjászületési mozgalomra is. Az önálló egyházi hierarchia kiépítése alapvetően pozitív hatással volt a ruszin művelődés és a népi-nemzeti öntudat fejlődésére. A ruszin (egyházi) értelmiség - Udvari által feltárt - iskoláztatásának tényei rávilágítanak arra a folyamatra, hogy miként emelkedik fel ez a réteg, s válik jelentősen formálójává a ruszin nemzeti identitástudatnak is. Meghatározó szerepe volt ennek a rétegnek a ruszin irodalmi nyelv kialakulásában is: a munkácsi görög katolikus egyházmegye igazgatási nyelve - a latin mellett -