Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

ugyanis egy olyan szintetizáló nyelvváltozat volt, ami a 18. században a kárpátaljai ruszin irodalmi nyelvnek is tekinthető. Az önálló egyházi szervezet kialakításának folyamatával kapcsolódik össze a ruszin történetírás kezdete, ill. első szakasza is. A rutén történetírás lényegében az unióval egyidős, s abból a jogi-adminisztratív küzdelemből sarjadt ki, amelyet a munkácsi egyház vezetői, a főpapok a 17-18. században az egri püspökkel folytattak. Ez kezdetben elsősorban egyházi s nem nemzeti identitást tükröz, ám a későbbiekben ez a folyamat a ruszin nemzeti öntudat megszületése felé vezet. A munkácsi püspökség jogainak feltárására és megvédésére, a magyarországi ruszinok autochtonitásának bemutatására megszülető művek a ruszin nemzetiségi tudat alapjait is megvetették. A püspökség székhelye 1776-ban Ungvárra került, s a város ettől kezdve központja lett a ruszin művelődésnek is. Nincs lehetőség ezen a helyen a ruszin történeti kutatás valamennyi nagy alakjának felsorolására, egyébként is megteszi ezt Udvari tanulmánya jelen kötetben a ruszinok 18. századi historiográfiája és művelődéstörténete kapcsán. Nem nehéz azonban annak észrevétele, hogy ez a kutatás az elmúlt két évszázad során - külső és belső okok miatt - hazánkban nem intézményes keretek között folyt. Ugyanakkor olyan korszakos jelentőségű alakjai voltak ennek a munkának, hogy egyikük-másikuk munkássága és eredményessége valójában egy intézmény tevékenységét helyettesítette. Mindenekelőtt Hodinka Antal (1864-1946) nevét kell itt kiemelnünk, aki nemcsak szakképzett történész volt, hanem a modern szlavisztika magyarországi előfutára is. Ugyanakkor nem csupán a ruszinság, hanem az egész térség vonatkozásában maradandót alkotott, s eredménycinek egy része még ma is kiaknázatlan. A ruszinság történetének kutatói talán más kutatók nevét vélik kiemelendőnek, magam azonban - etnográfusként - Lehoczky Tivadart (1830-1915) említem meg, aki Bereg vármegye monográfusa, a beregi lelkészségek történetének megírója volt, egyszersmind a népélet jeles kutatója, valamint Sztripszky Hiadorét (1875-1946) és Szabó Oresztét, akinek műveit a magyar néprajz művelői is jól ismerik. Az utóbbi azért is érdemel külön említést, mert a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia széthullásakor a Károlyi-kormány ruszin minisztere volt. A századelő kutatásainak fő mozgatója már elsősorban a kis népek helyének, szerepének keresése volt a soknemzetiségű állam keretei között, ezen belül az etnikai specifikumok feltárásának, a nyelvi és műveltségi kapcsolatok megkeresésének első nagy korszaka - jóllehet az együtt élő népek gazdasági-kulturális szimbiózisának az a gondolata, hogy Magyarország „Európa kicsiben", már a múlt század első harmadában megfogalmazódott. A kis népek identitáskeresésének azonban ez már újabb korszaka, a magyar és a közép-európai néprajz egyik virágkora is. Ez a folyamat már tisztán szaktudományos törekvéseket is hordoz, s — Trianon népeket és kutatásokat szétparcellázó hatása ellenére - alapvető megállapításokat eredményez a ruszinság története, kultúrája, nyelve vonatkozásában. Annak ellenére, hogy Trianont követően folyamatos kísérletek folytak - mind a volt Szovjetunióban, mind Csehszlovákiában - a korábbi együttélés tényeinek meghamisítására, a magyarság és a szomszédos népek szembeállítására. A történeti tényéknél erősebb érvek voltak azok, amelyek az ezeréves magyar elnyomásról szóltak, s a ruszinságot nem csupán vallásától fosztották meg, hanem egész nyelve és műveltsége ki lett szolgáltatva a szovjet birodalmi és az ukrán nagynemzeti törekvéseknek. 1946-tól a hivatalos szovjet álláspont már nem is ismert ruszin nemzetiséget, csak ukránt, 1949-ben pedig feloszlatták a munkácsi görög katolikus püspökséget, s annak híveit a pravoszláv egyházba kényszerítették. Hasonló denacionalizáló törekvések zaj-