Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

Valójában úgy is fogalmazhatnánk, hogy ahány tagállam, annyiféle szándék, várakozás figyelhető meg az együttműködés kapcsán. Mindebbe az adottságok és történeti előzmények is erősen belejátszanak. Másként értelmezik a tagországok lényegében az együttműködés földrajzi kereteit is: a lengyelek, szlovákok és az ukránok egyértelműen a kárpáti térségről, a kárpáti areáról gondolkodnak - a tudomány és a kultúra területén nagyon egyértelműen -, míg a magyarság számára a Tisza-völgy gazdasági-kulturális integráló szerepe az egyik kulcskérdés. Ma legaktívabbak a lengyelek, akiknek a kárpáti térség összefogása, különösen Ukrajna, kevéssé Szlovákia felé, elsőszámú érdek, aminek erőtere érezhetően változik a nyelvhatár mentén. Számunkra nyilvánvalóan hangsúlyozandó egy történeti kapcsolatrendszer öröksége. Nem kevéssé fontos természetesen a határokon túli magyarság kérdése, melynek megmaradásában az oktatás és a kultúra - regionális együttműködésben is szervezett - működtetése létkérdés. Érinti ez természetesen Ukrajna kárpátalji területét is: az ukránok - verbálisan legalább - támogatják az együttműködést. Szlovákia politikai félelme egyértelműen tapintható: a bizonytalan társult tagság illetve egyes városok részvétele lényegében a keleti részek sajátos politikai „ellenállását" is kifejezi. Sajátos, és - az elmúlt hónapok pozitív jelei ellenére - ma még alig látható e kérdésben a román terület szerepe: a közelmúltig minimális önálló hatáskörrel sem rendelkeztek az egyes megyék, régiók, szerepük a közeljövőben dőlhet majd el. Lehet-e ebben a konstrukcióban közös eredőket találni a kultúra kérdéseiben? Lehet-e sokszor máig le nem zárult nemzeti, nyelvi, kulturális folyamatokat kezelni ebben a laza rendszerben, főleg ha azok rendre a politika álruháját öltik magukra. A nemzetiségi kérdés, a nyelvi, kulturális és területi autonómia országokon belül egyértelműen gátló tényezők, de azt is aligha hiheti bárki, hogy a 20. század végi egyházak föltétlenül a népek közötti megbékélés zálogai lennének. Ebben az összefüggésben fölértékelődnek az apróbb eredmények, sikerek. A föladat rendkívül nehéz, összetett, s azok a projektumok, pályázatok, amelyek több állam intézményeinek együttműködését föltételezik, nehezen vezethetők át az eltérő financiális rendszereken. De - még a gazdasághoz képest is - rendkívül kevés az a támogatás, amit a kultúra területén lehetne fölhasználni. Kétségtelen, ezek nem gyorsan megtérülő beruházások, a magántőke e területen lényegében szóba sem jöhet. S mintha a támogatások, a projektumok csak egy-két amerikai egyetemen lennének előkészítve, elvárva a fölzárkózást a regionális adottságok mellőzésével. (Csak igen halkan jegyzem meg, hogy a Kárpát-medencében már a 14. században működött egyetem, vagy hogy Krakkó egyeteme éppen abban az évben, 1492-ben égett le, mikor Columbus először hajózott át az Újvilágba.) Mint jeleztem, vannak eredmények is, amelyek többségében alulról szerveződnek, s települések, intézmények együttműködésében nyilvánulnak meg. Továbbra is dominálnak a kétoldalú együttműködések. A kassai székhelyű oktatási, kulturális és sport munkabizottság eddig két ülést szervezett, a másodikhoz konkrét szakmai program társult: a térség könyvtárosainak találkozója Krosznóban. Sajnos, folytatás nélkül maradt a történészek és etnográfusok együttműködését elindító kassai konferencia. Reményt keltők a felsőoktatás területén bontakozó együttműködés lehetőségei. Eddig két konferencia zajlott le a térség felsőoktatási intézményeinek részvételével, amelyek egyértelműen hangsúlyozták a képzés és posztgraduális képzés összehangolásának igényét és lehetőségeit, a kölcsönös tájékoztatás és a határok nélküli tudás, a kultúra és a hagyományok megismertetésének igényét. Az oktatás föladata rendkívüli egymás jobb megismerésében, megértésében. Mindehhez hatékony anyagi támogatás