Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (Officina Musei 10. Miskolc, 1999)

ELŐSZÓ

Amint az útra induló ember számára - a tradicionális műveltség különböző szintjein más-más fokon - egyaránt tartogat az út reális, racionális veszélyeket és hitéhez kapcsolódó irracionális veszedelmeket, ugyanígy az útra készülés és az úton lét időszakának felkészülései és cselekvése is valós, racionális cselekvésekből és irracionális prevenciókból áll(t) össze. S ahogy az elmúlt korok emberének tudásában nem váltak el élesen egymástól a racionális és irracionális elemek, ugyanígy nem különült az el a különböző preventív cselekedetekben sem, ahol a praktikus, gyakorlatias eljárások jól megfértek a mágikus eljárásokkal. Az útra induló és az úton levő ember viselkedésmódja, csakúgy, mint hiedelemvilága, a fentieknek megfelelően rétegzett - többféle módon is. Jelen voltak benne a racionális tudás, tapasztalat - egyre magasabb számú - elemei, a pogány hitvilág mágiái, babonái, nem utolsósorban a keresztény hit elemei: mindkettőre számos jel és jelkép emlékeztette az utakon, utak mentén, településeken. De rétegzett a tradicionális hiedelemvilág is, melynek elemei a vizsgált téma kapcsán felmerülnek: tartalmazzák általában a bármiféle útra indulót védő, óvó és szerencsét biztosító rítusait, az út céljának elérését biztosító eljárásokat (vándorárusítás, vásár, búcsújáróhely stb.), a különböző emberekkel és jelenségekkel való találkozások rítusait, a szerencse, siker elérésének mozzanatait, köztük az első találkozás, pénz, tárgy stb. hiedelmeit, végül az elért, megszerzett javak megtartásának eljárásait. De ide kell sorolnunk azoknak az objektumoknak, tereptárgyaknak a kultuszát is, amelyekkel útközben találkozik, s amelyek mind jelkép és jel tartalmúak: egy részük az idegen számára is, más részüket esetleg az idegen - főleg ha távolról jön - nem képes értelmezni, vagy más módon értelmezi, mint az útba ejtett közösség tagjai. Ez a fajta másság, ez a területenkívüliség a műveltség egyik legizgalmasabb problémája, de a legnehezebben is ragadható meg. Nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, hogy az útra indulás, az úton járás évezredeken át valódi, fizikai veszélyt jelentett - más vonatkozásban jelent ma is. Az útközben sebtében elrejtett javakat, pénzeket is sejtető régészeti leletek, az út menti jeltelen sírok, a temetők árkába vagy határbeli mezsgyébe temetettek csakúgy, mint a betyárvilág számtalan története, de sok-sok család története is jelzi, hogy a saját közösségből való kiszakadás, eltávolodás a szokottnál is védtelenebbé teszik az embert, s az általános emberi normatívák, amelyeket később a jog is szentesít, éppen úgy nem jelenthetnek biztos védelmet, mint az istenek: a gyors Hermész, aki mellesleg az ügyeskedők, kereskedők és tolvajok védője is,

2 vagy a keresztény szentek, akiknek az utak mentén álló szobrai aligha védhették meg az úton járót az útonállóktól és más veszedelmektől.

3 Vagyis az út az emberiség történetének kezdete óta leküzdendő, legyőzendő dolog volt - fizikai és szellemi értelemben is. Kihívás, amelyre a különböző civilizációk sokféle választ adnak. Ráadásul az útra indulás, az utazás nem ritkaság: az elmúlt évtizedek történeti és néprajzi kutatásai nagyban felszabadították a középkor Közép- és Kelet-Európájának emberét is korábbi (vélt) bezártságából, falujához, településéhez kötöttségéből. Az árucsere néprajzi irodalma az utak és úton lévők müveltségformáló szerepéről, az eltérő adottságú tájak népeinek találkozásairól, az innovációk és a műveltségi kapcsolatok idevágó kérdéseiről bőséggel szólnak. A továbbiakban elsősorban a hiedelmek vonatkozó tanulságaira kívánok utalni. Természetesen ezek sem függetlenek magának az útnak a lefolyásától, a szellemi kultúra területén is más elemeket mozgósított az ember, (a vásár, vásározás) hiedelem- és szokásvilága (Separatum). Hogy a témához - az előzmények után - ismételten hozzányúltam, az elsősorban Voigt Vilmos többszöri figyelemfelhívásának eredménye. Vö. Voigt V., 1988. 144-149; Legutóbb: Voigt V, 1993. 159-166. 2 Mitológiai ÁBÉCÉ. Budapest, 1970. 230. 3 TakátsS., 1915. 359-375.